Gratulálunk, Szlovákia!

Igen, őszintén gratulálunk, mi, magyarok a szlovák népnek. Kiverni a volt világbajnokot a vb-ről ragyogó teljesítmény. Déja vu. 1966-ban, gyermekként milyen büszke voltam, hogy mi voltunk a brazilverő magyarok. És egy másik érzés: a savanyú a szőlő Esopus-mesére rezonálva. Már a fociban is… Szlovákia már a fociban is fényévekre jár előttünk. Az egy főre jutó GDP alapján Szlovákia az EU-27 átlagának 72 százalékán áll, míg mi 63 százalékon. Szlovákia bent van az euróövezetben, mi még mindig csak a lehetséges (távoli!) dátumokat tűzögetjük ki. Hol voltak ők 1989–90-ben, a rendszerváltás pillanatában? De 2011. január elsejétől Észtország, egy posztszovjet tagköztársaság is az euróövezet tagja lesz. Ma Bukarestben már magasabb az egy főre jutó reálbér, mint Budapesten. Igaz, Románia az egy főre jutó GDP terén még az EU-27-ek átlagának a 45 százalékán áll, vagyis 18 százalékponttal marad el tőlünk, de tartok tőle, hogy pár év, és a hátukat fogjuk nézni a nagy nemzetközi maratoni versenyfutásban.
Amikor elismerem Szlovákia, a szlovák nép teljesítményét, az nem jelenti azt, hogy a szlovák politikai életben tapasztalható infantilis nacionalizmust, sovinizmust, magyargyűlöletet tolerálnám. Ellenkezőleg. Inkább szembeállítanám a kettőt egymással. Kaptam mostanában interneten szlovákellenes, sértő eszmefuttatásokat. Ján Slotának ajánlotta az illető az egyiket. Nos, Ján Slota közönséges orvosi eset, nem szabad vele foglalkozni. Ő a szlovák George Funar. Kis kerek, párnázott szobában halk szavú ápolóknak kellene kezelni. De felhívnám a figyelmet, hogy a Funároknak, Slotáknak megvannak a magyar megfelelőik is. Azon gúnyolódni, hogy valaki idősebb, mint a szlovák állam, meg hogy „mondjunk egy szlovák történelmi arisztokrata családot” stb., enyhén szólva is bennem ama fent említett esopusi mesét idézi a savanyú szőlőről. Mellesleg a XIX. század elején elindul egy szerb mészáros, bizonyos Petrovics, és találkozik a nagy magyar Alföldön egy tót cselédlánnyal, Hrúz Máriával. És megszületik a legmagyarabb magyar költő. (Azért nem írom, hogy a legnagyobb, mert volt itt József Attila vagy Ady Endre is.) Illyés Gyula Petőfi-monográfiájában felteszi a kérdést: vajon kitől tanulta meg a legtisztább magyar nyelvet Petőfi, hiszen se az édesanya, se az édesapa nem volt e nyelv tudásának teljes birtokában, legalábbis egyiküknek sem volt az anyanyelve?
Robert Fico most megy. Az alkoholista Jan Slotával együtt. Hál’ istennek, ideje volt. Vladimír Meciar már eltűnt a színről. Ott is tisztulnak a dolgok. Egyébként éppen a gazdasági, társadalmi és újabban a sportsikerek vezethetnek majd el oda, hogy ez a primitív, megkésett, gyermeteg nacionalizmus szépen kihal, de legalábbis a margóra szorul a szlovák politikában és közéletben. Nos, éppen ezért örülök a szlovák gazdasági és sportsikereknek. Egy, a teljesítményére joggal büszke népnek ugyanis nincs szüksége szélsőségekre, nyelvtörvényhez hasonló ostobaságokra, a teljesítményhiányt kitöltő nacionalizmusra. Egy egészséges nép kinövi az efféle gyermekbetegségeket, nem lesz igénye pótlékokra, politikai sarlatánokra. Nekünk, magyaroknak, az ott élő magyar kisebbségnek is hasznos, ha úgy tetszik, hogy Szlovákia sikereket ér el a gazdaságban vagy a futballban.
És miközben elismeréssel adózom északi szomszédunk teljesítményének, bizony szomorkodom is: a hazám miért nem tudott hasonló eredményeket elkönyvelni az elmúlt két évtizedben? Főként gazdaságunk kudarcának okait kellene végre értő módon feltárni, mert ezek az okok megnevezhetők.
Amelyik társadalom nem hajtja végre a gazdasági korszakváltást, nem alakítja át tudatosan saját gazdaságának makroszerkezetét, miközben örökké az elosztás és fogyasztás felszíni szféráit kapargatja csupán (lásd: megszorítások, restrikció!), az a társadalom csakis vesztes lehet a nagy nemzetközi versenyfutásban. Amelyik társadalom örökké a humán tőke rovására akar egyensúlyt teremteni, modernizációt végrehajtani (lásd: beruházás vezérelte növekedés, export vezérelte növekedés, restrikciós csomagok és hasonló szamárságok!), az a társadalom ugyancsak ne számítson sikerre. Annak okát pedig, hogy a futballban miért zuhantunk ekkorát, szakembereinknek kellene megkeresni. Nincs még egy ország a világon, amelyiknek a labdarúgása ilyen magasról ilyen mélyre tudott volna zuhanni, mint a miénk.
Mint ahogy gazdasági kudarcaink okait sem nagyon kutatja senki a közgazda szakmában a mai Magyarországon. (Az „osztogató kormányok”, meg a „túlfogyasztás” jellegű szamárságokat leszámítva.) Ami pedig a szlovák–magyar viszonyt illeti, forduljunk bátran József Attilához: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / S rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

A szerző közgazdász