Kertes házból toronyházba: nincs értelme

Közismert, hogy az utóbbi évtizedben kis iskolák sorát szüntették meg, összevontak tanulócsoportokat. Érveltek azzal, hogy régen is nagy létszámú osztályokban folyt az oktatás, meg azzal, hogy takarékoskodnunk kell. Csakhogy mindkét érv hamis. A nagy létszámú osztályokban bizony igen nagy volt a lemorzsolódás, és a tehetségeseknek is csak kis töredéke tudott kiemelkedni a mezőnyből, a többiek maradtak az arctalan átlag, a „selejt” kategóriájában, akiket azért valamire csak lehetett használni. A pénzszűke kényszere racionális és megdönthetetlen érvnek tűnik, főleg az utóbbi évtizedben. Egyfelől az oktatásban és más területeken is értelmetlen pénzpazarlás folyik, reform és egyéb hangzatos címszavak mögé bújtatva. Másrészt, ha éppen az oktatáson takarékoskodunk, akkor rövid és hosszú távon leszakad országunk a világ átlagának aljától is.
Vegyük tudomásul, hogy az óvoda és az általános iskola alsó tagozata (azaz a 3–10 éves életkor) nevelésének, oktatásának színvonala döntően befolyásolja egy-egy generáció életminőségét, várható teljesítményszintjét. Amit a kezdeteknél elrontunk, azt egyénenként ugyan lehetséges (igen nagy pluszmunkával) korrigálni, de tömegméretekben képtelenség. Megdöbbentő, sőt szívszorító, hogy vidéken jól működő, családias hangulatú kis iskolák egész sorát ítélték halálra, összezsúfolva a gyermekeket viszonylag távolabbi, szűk intézményekben. Olyan, mintha a kertes házakból mindenkit néhány óriási toronyházba kényszerítenénk, mert úgy racionálisabb.
Persze önmagában véve a kis csoport még korántsem csodaszer. Az sem lehet közömbös, hogy mit tanítunk és az sem, hogyan, meg az sem, hogy kik tanítanak. A gyermek számára a (békés és kiegyensúlyozott) családból új, más közösségbe (bölcsőde, óvoda, majd iskola) kerülés mindig megrázkódtatást jelent. A bölcsődei gondozók, az óvodapedagógusok ügyessége és szíve csodát tehet: a gyermek megszereti az új közösséget (sőt a rossz családi közegből való kiszakadás még felszabadító örömet is okozhat). Játékos módszerekkel (játszani minden gyermek szeret) megdöbbentően nagy ismeretanyag elsajátítható a bölcsődés és óvodás korszakban. Sőt a rendszeres gyakorlás révén az ismeretek hosszú távon rögződnek is (ami az iskolai oktatásban csak vágyott cél).
Az igazán nagy trauma általában az iskolában éri a gyermeket. Az óvodához képest sokkal merevebb (és gyakran öncélú) fegyelmet a csoportok tagjainak igen jelentős száma rendkívül nehezen szokja meg. A gyermek úgy érzi, hogy szabadságát drasztikusan korlátozzák, és a börtönszerű kényszert nehezen viseli (mint ahogy a felnőtt is). Sajnos a pedagógiai gyakorlat elengedhetetlennek tartja a „drillt”. Úgy vélik, hogy a gyermeket be kell törni: szokja meg a rendet, a fegyelmet, azt, hogy a tanító-tanár parancsol, és neki csak az engedelmeskedéshez van joga. Ha nem teszi és lázad, az gyakorta tragikus következményekkel jár. Csakhogy rendet és fegyelmet nem csak kényszerrel lehet kialakítani, az oktató nem csak parancsolással szerezhet tekintélyt magának. A kötelező leckék és feladatok tömege, a szigorú számonkérés hamarosan elkedvetleníti, sőt elvadítja a gyermekeket.
Lehetne másképp is? Lehetne, sőt kellene. A gyermekek szeretnek játszani. Ezt már Comenius is felismerte a XVII. században, s kidolgozta a játszva tanító iskola elméletét és gyakorlatát. Mégpedig éppen magyar földön, Sárospatakon. A játék élvezetéhez elengedhetetlen, hogy elsajátítsák a szükséges (olykor meglehetősen bonyolult) ismereteket. Ha az alsó tagozaton az óvodásjátékok szerves folytatásaként a játékos (dramatikus) oktatásra és nevelésre térnénk rá (évi egy tankönyvvel és két füzettel), az oktatás költségei máris csökkennének. Az általános iskolai tananyag szerkezetének (tantárgyak) teljes átalakítása megkerülhetetlen. A tananyag mennyiségét drasztikusan csökkenteni kell. Persze tudom, erre egyes akadémikus urak fölhördülnek. Pedig a mai tankönyvi ismeretanyag 80-90 százaléka a tanulók átlagának fejében nem rögződik rövid távra sem. A sokféle ismeretből, amit az iskola megpróbál a fejébe beleerőszakolni, a diák nem tudja eldönteni, mi az, ami valójában fontos, s mi az, amivel csak kínozzák. Tankönyveink többsége katasztrofális. Aki veszi magának a fáradságot, és beleolvas ezekbe, az többnyire elborzad. Miért ne lehetne érdekes, olvasmányos tankönyveket írni, amiket a diákok szívesen olvasnának?

A szerző nyugalmazott főiskolai docens

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás, Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült, május 22.), Kulin Ferenc (Az oktatásügy vészhelyzete, május 26.), Miksa Lajos (Eldugult nemzeti erőforrások: család és iskola, június 1.), Mayer Andrea (Ne a fejkvóta számítson, hanem a megfelelő oktatás, június 1.), Boros János (Nincs erőforrás, vagyis pénz, június 3.), Dési Zsuzsanna (Nemzet, nyelv, kultúra, június 3.), Király László (Miért legyek én tisztességes?, június 8.), Salamon Konrád (Megőrizni a hagyományokat reformdüh nélkül, június 11.), Achs Károly (Vigyázat, csak körültekintően!, június 15.), Jeszenszky Géza (Emelkedő nemzet, sportoló nemzet, június 16.).