Kicsi ragadozók

Igazán formás, csinos kis állat, testének hossza alig másfél-két centi, a súlya nem több, mint egy nagyobbacska borsszemé, mégis bárhol, bármiféle környezetben feltűnik élénk fekete-sárga csíkos öltözékével. Némi fantáziával úgy fest, mint egy miniatűr tigris, ámde tud repülni is. A hártyás szárnyú rovarok népes családjához tartozik, latin neve Vespa – innen a hasonló hangzású német, angol stb. elnevezése, meg az olaszok fürge robogójáé –, mi magyarok darázs néven ismerjük. Hívják német darázsnak is – csak nem a régi osztrák császárság fekete-sárga színei miatt? –, a Szigetközben csöménynek nevezik, kézdi székelyektől szakadéknak hallottam mondani, bizonyára a cérna vékonyságú, hajlékony dereka miatt. Ez utóbbiról szokták darázsderekúnak nevezni a nagyon karcsú nőket; azt azonban nem sikerült megfejtenem, miért hívják sok helyütt kecskedarázsnak, amint például a taliándörögdi vegyesboltban beszélgető falusiak.
E bakonyi faluban – mint mindenütt a világon – az emberek utálják a szóban forgó parányi ragadozót. Nincs mit szeretni rajta, tiszteletről meg végképp nem lehet szó, mint mondjuk a szorgalmas, virágporgyűjtő, mézelő méhek esetében. Fullánkja ugyan annak is van, a szúrása is meglehetősen fáj, de a szerencsétlen házi állat csakis szorult helyzetében nyúl e végső védekező megoldáshoz, amit ráadásul nem is él túl. Bezzeg a darázs! Az többször használatos, mérges fullánkot hord a csíkos potroha végén, rágószervével pedig olyat harap, mintha tüzes tűt döfnének az áldozat húsába. Negyven év telt el az óta, amikor egy meleg nyári napon, a 61-es villamoson beférkőzött az ingem alá egy ilyen csíkos dög, és olyat mart belém, hogy most is kiráz a hideg tőle. Gyerekként azt is megfigyeltem, amint a darázs fél percen belül felfalja a hereméh fejét, a préda azután még próbál repülni, de mondhatni, elég fejetlenül navigál.
Tény, hogy a darázs sokkal veszedelmesebb az emberre nézve, mint bármelyik más városban élő vagy falusi állat. Nem számít a méret, évente összesen nem történik annyi kutyaharapás, lóról való leesés, ló általi megrúgás, sünre lépés mezítláb, mint darázstámadás. A veszélye szinte mindenütt fennáll a ház körül és a szabadban, egyes fajok befészkelik magukat az eresz alá, a tornác fájába, onnan szállnak rá a tányéron lévő süteményre, sonkára, lekvárra, tojásrántottára, bebújnak a gyümölcs alá, a felvágott dinynyébe, bemásznak a nyitva hagyott kólás, szörpös palackba, sörös pohárba, hogy onnan bejussanak az áldozat szájába, torkába. Pár éve egy dörögdi lány az üdítőjével együtt nyelt darazsat, Tapolcára kellett vinni első segélyre, tavaly ilyenkor a pingpongozó Sanyit marta nyakon egy fekete-sárga ragadozó. A sportos fiatalember allergiás az ilyesmire, és csak azon múlott az élete, hogy a vendéglős Betti tüstént elvitte az autójával a vigántpetendi orvoshoz, mert már szederjes volt a Sanyi arca a fulladástól.
Miskolczi Gáspár 1702-ben Lőcsén megjelent állattani munkájában (Egy Jeles Vad-Kert) ez olvasható: „A darázsok fúlánkjok felette igen mérges, úgyhogy (amint a Tudósok állatják) huszonötnek megcsípése vagy marása által meg kelletik az embernek halni.” Ennyi baljós tudás elég volt számomra ahhoz, hogy vízsugárral eltávolítsam a kutam kő homlokfalához (!) odatapasztott darázsfészket, de a hűlt helyén már másnap elkezdték újraépíteni a jól szervezett kis latrok. Bizony mondom, emberek közt is találni ilyeneket. És nincs olyan hatásos füstölőszer, erős víznyomócső, amivel végképp el lehetne távolítani e ragadozókat azokról a helyekről, ahová nem valók, ahol veszélyt jelenthetnek másokra. Függetlenül attól, hogy milyen kicsik.