Közép-Ázsia lőporos hordója

Közép-Ázsia Svájcának nevezték a múlt század 90-es éveinek közepén Kirgizisztánt. E szlogen ugyanolyan viszonylagos, s a valósággal köszönő viszonyban sem lévő megállapítás volt, mint ma a demokrácia győzelmeként értékelni, hogy a népszavazás nyomán Kirgizisztán lesz a régióban az első ország, ahol parlamentáris demokráciát vezetnek be. Az új hatalom sikerpropagandája sem takarhatja el az országban kitapintható feszültséget. A kételkedők érveit támasztja alá, hogy az ellenzék nem ismeri el a népszavazás érvényességét, a véres etnikai összecsapásoktól felzaklatott déli tartományokban pedig újraépülnek a hadsereg által lebontott barikádok.
Mint a posztszovjet térség annyi köztársasága, a független Kirgizisztán is cipeli a népeket a határok meghúzásával is tudatosan megosztó és szembeállító sztálini politika keresztjét. A Fergana-völgyet a bolsevik vezér Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán között osztotta fel. Az önkényesen meghúzott határok rendszeresen okoznak összetűzéseket víz és legelők birtoklásáért. Az amúgy is bekódolt feszültséget csak fokozza a szegénység, amelynek következtében egyre nagyobb teret nyer a muzulmán radikalizmus. A gondokat tetézi, hogy a völgy fontos tranzitfolyosója a Közép-Ázsiából nyugatra irányuló kábítószerbiznisznek. Ehhez járul, hogy a Kirgizisztán déli fővárosának nevezett Ost az elűzött elnököt, Kurmanbek Bakijevet támogató klánok uralják. S mint az elmúlt hetekben láthattuk, a politikai feszültséggel megspékelt etnikai szembenállás ugyancsak veszélyes gyúelegyet alkot az erősen kriminalizált régióban.
Ebben a helyzetben aligha lehet csodálkozni azon, hogy Osban lasszóval kellett fogni a választási bizottságok tagjait, s a lakosság sem rohant voksolni. Roza Otunbajeva megbízott elnök ugyan szigorú biztonsági intézkedések közepette demonstrálta, hogy a déli országrészben is nyugodtan folyik a szavazás, az emberek azonban nem igazán hisznek a referendum 90 százalékos sikerében. A térségben uralkodó félelmet és a pogromok után Üzbegisztánba menekültek százezres nagyságrendjét tekintve kétséges az országosan mért 64 százalékos részvételi arány is. Főként akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a munkaképes lakosság közel fele külföldön dolgozik. Nem véletlen, hogy a hatalom sietősen eltörölte az érvényességhez szükséges részvételi küszöböt. A demokratikus átalakulásba vetett hitet eleve csökkenti az is, hogy a hatályos alaptörvény értelmében semmiféle szavazást nem rendezhető rendkívüli állapot közepette. A kételyeket tovább fokozta, hogy manipulatív módon több különböző kérdésre a szavazók csak egy választ adhattak. Mindez arra utal, hogy elődeihez hasonlóan az új hatalom is inkább csak beszél a demokráciáról.
Ilyen előzmények után ugyancsak kétséges, hogy erős kéz hiányában stabilizálható-e az amúgy is bizonytalan régió egyik kulcsországa. Az érdekelt nagyhatalmak érthetően bizakodnak, hiszen aligha hiányozna nekik, ha újabb feszültséggóc alakulna ki Afganisztán tőszomszédságában.