Köznapló

Július 10., szombat
Nálunk minden fogcsikorgatva megy. Sokan érzik úgy, bele kell dögleni, ha el akarnak érni valamit. Szemtelenségnek számít a derű, gyanús a kedély, ráadásul politikafüggő lett az ország, mintha az is a parlamenttől meg a pártoktól függne, hogy vasárnap délben sós lesz-e a leves vagy sótlan.
A történelem se ússza meg. Bizonyos részeit, mint takácsok a javítandó szőnyeget, a közokosok előbb fölfejtik, majd újracsomózzák. Ezért olvas, hall az ember annyi sirámot. Az ellenzéki megmondók a Károlyi-szobor dolgában izgatják fel magukat, a kormánypártok hangadói pedig nem értik, miért kifogásolja a baloldali „holdudvar”, amiért kinyújtják a kezüket a határon túl rekedt magyarok felé.
Fölösleges izgalmak. Rossz hatással vannak az emésztésre, ami, ugye, savtúltengést okoz, és az sok nyavalya melegágya.
Az országnak – főleg ma – egészséges testű-lelkű emberekre van szüksége. Sok a feladat, és többre jut, aki jókedvvel tekint a mai valóságra. Teheti madártávlatból is: kitisztult az ég, saskeselyűivel együtt eltűnt a madaras párt. S megszűnt a kényszerű békaperspektíva is, a köz fia nem kényszerül ezután alulról és kordonok mögül nézni a lépcsőkön álló „nagyembert”, aki így leplezte, hogy irtózik népe közelségétől.
De hagyjuk a komoly mondatokat!
Nézzük a dolgok napos oldalát…
Vegyünk példának egy írást – a szerzőnek csak a monogramját írjuk ki: N. N. P., hozzátéve, szemernyit nem változott. Történt három hónapja egy választás, az ő csapata nem csak vesztett, össze is omlott, mégsem jut eszébe, amit a politológusok már-már unásig ismételnek: a „baloldalt” az értelmiségi holdudvar és az írástudók vitték jégre. Nem vették maguknak a fáradságot, hogy megismerjék az ország állapotát, és félrevezették az embereket.
Van változás? Nincs. Ugyanazokkal a szavakkal folytatják ma is.
De lássuk, mi foglalkoztatja N. N. P.-t!
„Nyerésben van a vidék Magyarországon” – kezdi, majd, vesztésre ítélve saját gondolatmenetét, Molnár Ferencet idézi: „Ha a magyar nemzetet fel fogják hívni, hogy álljon elő, és sorolja fel azokat az érdemeket, amelyek amellett szólnak, hogy a világ hatalmai a magyar nyelvet, a magyar fajtának a jogait fenntartsák (…), az első szó, ami az utódok szájából el fog hangzani, az lesz, hogy »Budapest«.”
Molnár Ferenc N. N. P. aduásza. Egy baj van csak: a nagy embereknek nagyok a tévedései – ez esetben Molnáré különösen az. Hogy jelezzem, miért, és ne maradjak N. N. P. adósa, íme: idézetért idézet, bár az enyém lengyel, Kazimierz Brandys könyvéből való (Levelek Z. asszonyhoz), s így hangzik:
„Ha Öntől, Asszonyom, megkérdeznék, miben látja önmaga legsajátosabb jegyét: ha pszichológiájának fundamentumára kellene rámutatnia; ha – sarokba szorítva – csak két szót kiálthatna, de e két szóba bele kellene zsúfolnia egész valóját, ha, mondjuk, az emberiség legmagasabb tekintélye elé idéznék, és ott alig hallható hangon elrebeghetné létének legrejtettebb titkát – mindezen esetekben Önnek bátran és gondolkodás nélkül ezt a rövid mondatot kellene rávágnia, melynek hallatlan és döbbenetes súlyát sohasem tudjuk kellően felmérni: »Lengyel vagyok.«”
Érzik a különbséget? A baloldalon használt fogalomkészlettel fogok élni: Molnár mondata kirekeszt, Brandysé egyesít.
Mégsem ezért kapott léket a szerzőt vitorláztató hajó. Írásának kacskaringóját oda futtatja ki, hogy a vidéki fideszesek vették át az ország irányítását, emiatt el fognak torzulni a belső erőviszonyok. És példaként sorolja, hogy Orbán Felcsútról indult, Kósa debreceni, Kövér László pápai, Áder János csornai, Szájer József soproni, és így tovább.
Hát nem különös?
A balliberálisok nyolcéves regnálása alatt egyszer se aggódott amiatt, hogy eltorzulnak az erőviszonyok. Pedig tudta ő is, más is, hogy Gyurcsány pápai, Lendvai Ildikó debreceni, Bajnai szegedi, Kiss Péter celldömölki, Mesterházi pécsi, Lamperth bácsbokodi, Suchman marcali, Szekeres szolnoki, s hogy a lista teljes legyen, a feketeseggűeket sem hagyjuk ki: Hagyó jászberényi, Zuschlag pedig kiskunhalasi.
Mint történhetett, hogy akkor N. N. P. sasszeme nem vette észre, hogy – irgalom atyja, ne hagyj el! – vidékiek irányítják az országot? Bizony úgy, hogy a tények N. N. P.-t és klubtársait csak szőrmentén érdekelték. Dolgozataik akkor is, most is a szokásos képlet szerint íródnak: vagyis a nemzeti oldalnak már a lélegzetvétele is az ország kárára van, ugyanakkor a szocialisták kilophatják a szemünket, akkor is „jobb demokraták”.
A kongresszuson meghirdetett nagybetűs „újrakezdésnek” ez volna a lényege? Meg hogy ezután is blöffökkel etetik a gyanútlan baloldali olvasót? Erős a gyanúm, hogy nem telik többre. Elvadászgatták a puskaporukat.
Ha kárörvendő lennék, mondanám, hogy N. N. P. roppant muris cikket írt, de mert sajnálom azokat, akiket jégre visz, maradjunk annyiban, hogy ez az egész igen-igen szomorú. De hát ők tudják…
(A Népszabadság Hétvége mellékletének címlapsztorija július 10-én jelent meg.)

Július 11., vasárnap
A spanyolok nyerték a futball-világbajnokságot. Jó, hogy így történt, nem voltak ínyemre a hollandok csonttörő ambíciói. De… Már régóta a ZDF csatornán nézem az ilyen meccseket, nem azért, mert a német szpíker valójában magyar (Béla Réthy), hanem mert jó modorú, és nem beszéli szét a készüléket, mint a mi embereink – Szepesi rossz hagyatéka.
A magyar stúdióban a színvonal a futballunk színvonalával arányos. Nem tudom, honnan az ötlet, hogy beültetnek a moderátor hölgy mellé – rossz bárszékre – egy színészt. Megjelenik Sobri Jóska (neve alig van, ezért a Sobri), rövidgatya rajta, szétvetett lábakkal adja a nagyot, nincs egyetlen értelmes mondata. Jópofáskodik, komoly erőfeszítéseket tesz, hogy meggyőzzön: a színészek világában is van másodosztály. Hiszek neki.
Hogyan történt ugyanez a ZDF stúdióban a spanyol–holland-döntő alatt?
Egy elsőrangúan sminkelt hölggyel szemben Oliver Kahn állt, öltönyben és jól fésülten. Beszélgettek. Semmi jópofáskodás. A kapus (a Bayern München egykori világklasszisa) a kérdésekre pontos, időnként eredeti válaszokat adott. Öltönye, inge, nyakkendője decens, abszolút eleget tett annak, amit a nézők és a tévécsatorna várt tőle (nyilvánvaló, hogy a honorárium is ezzel arányos).
Kahn a spanyol edzőt, Vicente Del Bosque-t a futballpályák utolsó nagy romantikusának nevezte, a hollandok harcmodorát érthetőnek, ám épp ezért a játékos futball esélyeit a jövőben mérsékeltnek. Nem jósolt, nem ütötte-vágta az angol bírót, pedig lett volna, miért. Profiként szólt, és nem esett nehezére, hiszen mindig is az volt.
Nálunk erre a szerepre egymást váltva három régi futballista jelent meg a stúdióban. Három középkáder. Öltözékük a turkálókat idézte, és azt is onnan valónak érezte a néző, amit mondtak. Sokat használt közhelyeket ismételgettek, időnként szakmai zsargonban.
Messze vagyunk a világ legjobbjaitól. Nem csak a pályán, a stúdióban is. S ezt még az sem menti, hogy amit Dél-Afrikából közvetítettek, a leggyöngébb világbajnokság volt, amire emlékszem.

Július 14., szerda
Csorba Simon László könyvét olvasom. Rajzolt filozófia – ez a cím áll az A4-es formátumú kiadvány borítóján. Nem igazán illeszkedik ahhoz, amit benne talál az ember, merthogy az jó. Időnként inspirálóan jó. Úgyhogy hagyjuk is a címet!
Festőről, grafikusról van szó. A könyv tele rajzokkal, fényképekkel, róla is látni néhányat. Kopasz férfiember, arcát befedi a nagy szakáll, viszont a szeme rejt valami talányt. Mintha arra biztatna: fejts meg, ha tudsz, s a felszólítás nem ellenszenves.
Az ember hajlamos bízni ebben az arcban.
Megfejtését nehezíti, s ezt már az írásos rész adja a tudtunkra, hogy van, ugye, aki abból építi fel életének tornyát, hogy elkezd valamit, befejezi, belefog a következőbe, azzal is végez, és szép lassan fölmagasodik, amire majd rámutathat, hogy belőle van, ő az.
Csorba Simon László más eset.
Az ő építőanyagainak egyike a hiány: sok mindent félbehagy. Az állatorvosi egyetemet, majd az emberorvosit, és így járt két házassággal is. 1993-ban nagy garral beharangozta, indul Indiába. A harangozás olyan jól sikerült, hogy Vitray meghívta rangos műsorába. Az indiai út már a kezdetén, Velencében véget ért: míg a föld körbefutását a Bajkál-tónál szakította félbe.
Van ezekben a félbehagyásokban valami közös. Ahhoz hasonló, amit az áttört kupolájú törökfürdőkben érezni. A szándékos hiányt pár tenyérnyi színes üveg pótolja. Azokon zúdul be a fény, és nyalábjai az andalító zsongásban pár pillanatra mintha olyasmit ígérnének, hogy sok minden mulandó, de a lélek örök…
Kérdés (s nemigen tudom eldönteni, a festő teszi-e fel nekem, vagy én faggatom vele őt): hiheti-e az alkotó ember, hogy munkája hozzárak a Nagy Konstrukcióhoz egy téglányit? Vagy ez már nem rá tartozik, efelől az idő dönt?
Csorba Simon jó okkal nem teszi föl munkáit és életét efféle – tárázatlan – mérlegre. Mert miféle mértékegységbe sorolható az olyan művész, aki szerint a jövőben „létrejön majd egy csereprogramon alapuló szellemi öntisztulás”, s az emberek káros szenvedélyeiket lecserélik egészséges szenvedélyre.
Például maratoni futásra…
Őrültség? A maguk eszéről fölöttébb sokat tartó honfitársaim figyelmét fölhívom arra, hogy aki nálunk – és nem csak nálunk – akart valami mást, tehát félretolta útjából a beváltat, a megszokottat, azt rögtön őrültnek mondták. (A régi Kínában az ilyennek különleges státusa volt. Az égi és a földi világ összekötőjének tartották.)
Csorba Simon fut. Mi több, futóművésznek tartja magát. Mint írja, eddig nyolcvannégy maratonit szenvedett végig. Zarándoklatként tartja számon őket. (Egyébként maratoni ivóból képesítette át magát maratoni futóvá.)
Hatvanhét éves. Kezdi sejteni, mi fontos, és mi nem.
Hokuszai, a japánok nagy festője a följegyzések szerint ebben a korban kezdte pedzeni a piktúra lényegét. Ilyenképpen Csorba Simonnak is jók az esélyei.
Következő A4-es följegyzéskötetéből bizonnyal megtudjuk, meddig jutott. Nem a futásban – festésben. Önzésből mondjuk ezt, de legalább ennyire önzetlenségből. Jó volna, ha felkiálthatnánk új képeit látva: Igen, sikerült neki!