Közpénzek, jövedelmek és az állami bérplafon

Még alig száradt meg a tinta az új kormánytagok kinevezési okmányán, de az ellenzék már igyekezett fogást keresni rajtuk. A miniszterelnök, a miniszterek, valamint az államtitkárok fizetése valóban közügy. De bizonyos értelemben közügy volna a privát szféra szereplőinek – így például a bankszektor és a nagyvállalkozói kör vezetőinek – a jövedelme is. Főleg azért, mert e vállalkozások az ország közfeladatainak az ellátásához szükséges adók töredékét fizetik csak be a költségvetés számára. Miből tudják a banki/vállalati vezetők többségét magas juttatásban részesíteni? A válasz egy közgazdasági – az egyszerűség kedvéért könyvviteli – tétel. Nevezetesen, hogy a vállalkozások által kifizetett béreket és bér jellegű juttatásokat a számviteli előírásoknak megfelelően költségként veszik figyelembe. Minél magasabbak azok, annál nagyobb mértékben csökken a vállalati nyereségadó alapjául szolgáló adózás előtti eredmény. Mi lenne, ha az extrajövedelmeket jelentő, a menedzsment részére folyósított összegeket nem lehetne a társaságoknak költségként – egyszerű fizetésekként – figyelembe venni, hanem folyósításukra az államnak befizetett adók után keletkező adózott eredmény nyújthatna csak fedezetet?
De térjünk vissza a költségvetési szféra fizetéseihez. A 2009. évi nyári politikai holtszezon egyik szaftos témája volt a felsőoktatási intézmények első számú vezetői – a rektorok – éves jövedelmének a nyilvánosságra kerülése. Bár ez utóbbi dolog – mármint, hogy a rektor urak mennyit is keresnek valójában – sem volt egyértelmű. Az érintettek ugyanis a személyiségi jogaikra hivatkozva – a mögé bújva – nagy titkolódzásba, hallgatásba borultak. Kivételt ez alól csak az Eötvös Lóránd Tudományegyetem volt rektora és a Rektori Konferencia korábbi elnöke, Klinghammer István akadémikus képezett. Az ő révén tudhattuk meg, hogy miképpen is áll tulajdonképpen ez a kérdés. Valamint azt, hogy például a szakmai presztízst és színvonalat illetően a hazai egyetemek között zászlóshajónak számító ELTE rektora szerényebb fizetéssel is beéri.
Jogos a munkás bére olvashatjuk a Szentírásban. És ugyanezt hangoztatta VI. Pál pápa a szociális enciklikájában. De vajon jogos azon személyeknek a horribilis, a bérből és fizetésből élők, és az értelmiségiek átlagát nagyságrenddel meghaladó jövedelme – évi 54 millió forintról szóltak az újságcikkek –, akiket a szellemiség és moralitás szempontjából a társadalmi értékhierarchia csúcsára valóknak képzelünk el? Bár az említett téma – a rektorok jövedelme – önmagában is megállja a helyét, több mint elgondolkodtató, hogy a felsőoktatási intézmények első számú vezetőinek a javadalmazása miként lehet éves szinten akár a tízszeres értéket meghaladóan magasabb a „pusztán” egyetemi professzori kinevezéssel rendelkező kollégáikénak. És akkor az alacsonyabb beosztású oktatókról még csak nem is beszéltünk. A helyzet természetesen úgy is értelmezhető, hogy nem a rektorok fizetése a magas, hanem a többi oktatóé túl alacsony. De hát az arányosítás elvéről semmi esetben sem lenne szabad lemondani. És ez utóbbi szempontot a társadalom egészére is vonatkoztatni kellene. Arról azonban igazából nem is hallhattunk, hogy ezt a magas apanázst a rektor urak részére még csak nem is valamilyen elkülönített állami – minisztériumi – alapból folyósítják, hanem az elvárható színvonalú működési feltételeket igazából már jelenleg sem biztosító egyetemi költségvetésnek a részeként. (Sokak véleménye szerint a rektorok kevés kivételtől eltekintve valójában nem az egyetemi autonómia letéteményesei, hanem sokkal inkább az eddig regnált balliberális hatalom helyi végrehajtói.)
Célszerű körülnézni az állam egyik legfőbb intézményénél, a Magyar Nemzeti Banknál is. A Magyar Nemzeti Bankról szóló törvény szerint a jegybank egy különleges státusú, gazdálkodási tevékenységet is folytató részvénytársaság, amelynek kizárólagos – egyszemélyes – tulajdonosa a magyar állam. Az MNB elnöke havi eddigi 7,8 milliós fizetésével a Magyar Köztársaság legjobban fizetett tisztségviselője. Arra vonatkozóan, hogy e magas tisztséget a jegybank elnöke mennyire érdemli ki, illetve hogy a moralitásnak milyen szintjén áll, elég, ha csak az általa elfogadhatóan máig sem tisztázott offshore-ügyeire gondolunk. A jegybankelnök ezekkel az akcióival azt a költségvetést rövidítette meg, amely a hivatalos jövedelme alapjául is szolgál. És akkor még nem is szóltunk korábbi cégéről, amely tanácsadóként az adóelkerülés szabályos formáját busás haszon ellenében szolgáltatásként nyújtotta nem a bérből és a fizetésből élők számára.
Az MNB-nél maradva, több mint elgondolkodtató a monetáris tanács – amelynek tagjai kizárólagosan a balliberális szakmai elit köréből kerültek ki – tiszteletdíjának a nagysága is. Az ugyanis éves szinten eddig 30 millió körül mozgott. A nevezett testület hetente egy alkalommal három-négy órát ülésezik. A már előre részletesen kidolgozott döntési változatokat tartalmazó anyagok alapján nem nehéz döntéseket hoznia. És főleg úgy nem, hogy azoknak a testületre nézve semmilyen következménye sincs. Úgy mint annak sem, hogy az egyes egyetemek rektorai milyen színvonalon vezetik az adott felsőoktatási intézetet. Legfeljebb a következő ciklusra nem választják meg őket. (Bár ez utóbbi eset elkerülésére is léteznek technikák.)
A társadalmi igazságosság a most kormányra került politikai elit fontos célkitűzései között szerepel. Ennek pedig egyik eszköze a jövedelmek arányosítása. Amint azt a rektorok és a „bankok bankja” vezérének a javadalmazása is mutatja, a teendők sürgősek. Ezért a miniszterelnöki 29 pontos akcióterv részeként bevezetendő kétmilliós állami bérplafon helyes és indokolt lépés. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az új miniszterelnök, valamint minisztereinek a felelőssége nagyságrendekkel meghaladja a rektor urak és az MNB elnökének és a bank tanácsadó testületének az erkölcsi-politikai felelősségét.

A szerző közgazdász, egyetemi oktató