Kű mindene már kevés

SportpolitikaHetedik szezonját zárta vasárnap Kű Lajos zseniális agyszüleménye, a Kárpát-medencei összmagyar nemzeti diákbajnokság. Eltelt hét szépséges, de szűk esztendő, mert az összmagyar focit még ma is csak a szeretet és a lelkek tartják össze. Ami egyrészt persze mindennél több, másrészt az átütő sikerhez kevés. Ahhoz stabil anyagi és szervezeti háttér kellene – nem Kű zsebéből és fejéből, hanem az állami sportirányítástól. Hogy a szocialista kormányok miért nem vettek tudomást erről, annak magyarázata már a verseny nevében, annak minden szavában benne foglaltatik.

Június elsejét írunk, ácsorgunk a vigasztalanul zuhogó beregszászi esőben, a kárpátaljai regionális döntő résztvevői éppen az ukrán himnuszt hallgatják. Hárman éneklik is. Aztán a magyar Himnusz következik, és azt szinte mindenki énekli, az előző három srác is. A pillanat nemcsak nekem szúr szemet, néhány órával később az egyik helyi pedagógus is ezt idézi: „Megmondtam a gyerekeknek, hogy Ukrajnában élünk, békében, nyugalomban, ezért az ukrán himnuszt ismerni és tisztelni kell. De énekelni nem, mert magyarok vagyunk, és egy embernek csak egy himnusza lehet.” Ha nincs a diákbajnokság, ezek a mondatok sem hangzanak el.
Hiába, a futballozó fiatalok és gyakran szüleik, edzőik, kísérőik is e focitorna kapcsán döbbennek rá, hogy magyarként akkora közösség részesei, amekkoráról nem is álmodtak. És e közösség nem a történelem lapjain, vagy néhány Etelközben rekedt agyban létezik, hanem a mindennapi, mai valóságban. A Kárpát-medencei foci keretében találkoztam Dunaszerdahelyen délvidékiekkel, vagy éppen Beregszászon felvidékiekkel is; egyébként úgy mondanánk, eljöttek ellenfélnézőbe, de itt helyesebb a „barátnézőbe” kifejezés.
A legszembetűnőbb a változás éppen Kárpátalján. Hét éve még ők voltak a szegény rokonok, 2010. június 27-én, vasárnap, a budapesti döntőben ellenben már mindkét korosztályban diadalmaskodtak. A kicsiknél, a tizenöt éveseknél Beregsom, a nagyoknál, U19-ben Nagydobrony. Utóbbiak kicsit talán már túlságosan is profik, szikrázóan kemény – de nem alattomos – a dunaszerdahelyiek elleni összecsapás, ami végül tizenegyespárbajba torkollik. A helyszín természetesen az Üllői úti Fradi-pálya, de idén egy rendezvény miatt nem a „nagy” stadion, hanem a hátsó füves. Ahol azért Schmitt Pál végzi el a kezdőrúgást, a finálé végére megérkezik Mádl Ferenc is – Kű Lajos meg is jegyzi, Magyarországon nem rendeztek még olyan futballmeccset, amelyen a következő és a korábbi államelnök is tiszteletét tette –, Grosics Gyula pedig öltönyben, mellényben üli végig a két meccset a tűző napon.
A legjobbak aztán kedden repülőre szálltak, és meg sem álltak Dél-Afrikáig, ahol piros-fehér-zöld szerelésben, „Hungarians” feliratú mezben nemzetközi viadalon játszhatnak. E kapcsolat is Kű Lajos műve, rögtönzése. De a komplett Kárpát-medencei összmagyar diákfoci felemelése, működtetése sok neki. Ez természetes. És olyan apróságokból is kiderül, mint a pályáról lebicegő, lábát fájlaló szerdahelyi srác akaratlan méltatlankodása, amikor így kiált fel: „Kérek fagyasztót! Nincs fagyasztó? Tényleg senkinél sincs fagyasztó?”
Az elmúlt hét esztendőben Kű Lajos szívét, lelkét, mindenét odaadta saját ideájáért, de az ő mindene önmagában most már kevés.
A résztvevők többet érdemelnének. Labdarúgóként is, magyarként is.
De a legtöbbet maga a kezdeményezés érdemelné. Mert a Kárpát-medencei összmagyar nemzeti diákbajnokság egyúttal Kárpát-medencei összmagyar nemzeti érdek is.