Létmagyarok

Hogy mi, magyarok különleges nép vagyunk, az is mutatja, hogy bizonyosan nincs a világon még egy nemzet, amelyik annyit foglalkozna az eredetével, önmeghatározásával, mint a miénk. Az eredetkérdést hagyjuk, nem gyűjtök parazsat a fejemre, a másfél száz éves szittya–finnugor–török vitába én azért sem szólnék bele, mert a családnevemben w betű van, ami nincs is a hiteles rovásábécében. A magyarság mibenlétének meghatározása az előbbinél fontosabb és emelkedettebb téma, már a XVIII. századi gondolkodóinkat is foglalkoztatta, a reformkortól kezdve a jelenkorig szinte folyvást zajlik a mi a magyar?, ki a magyar? polémia, előbb a nagy, majd kis hazánkban. Magyar szavunk főnévként és melléknévként egyaránt olyan sokféle összetételben, jelzős szerkezetben szerepelt már, hogy bízvást megérné egy ráérő nyelvésznek összegyűjteni, könyvben kiadni, a végén majd ő is megtudná, milyen magyarnak tartják a kritikus olvasói. Széchenyi Istvántól Vörösmartyn, Adyn, József Attilán, Németh Lászlón és másokon át Illyés Gyuláig szinte az egész magyar literatúra és politika kereste a választ a kérdésre, a két világháború között Szekfű Gyula szerkesztett esszékötetet Mi a magyar? címmel, az ezredforduló táján újabb véleménysorozat volt olvasható arról: ki a magyar?
A legutóbbi rendszerváltozás óta, sajnos, az elméleti kutakodás mellett a politika terén is divatozik a magyarok ilyen vagy olyan címkével való megkülönböztetése egymástól. Attól függően, hogy melyik oldalról nézik őket, minősítenek egyeseket, egyes csoportokat népinek vagy urbánusnak, mély- vagy hígmagyarnak, törzsökösnek, merengőnek, reakciósnak, bőgatyásnak vagy gyüttmentnek, idegenszívűnek, ávósnak, megélhetési magyarnak.
Az első világháborút lezáró békeszerződés nyomán új kategóriái születtek a Kárpát-medencében élő magyaroknak: határon belüli, inneni, anyaországi, illetve határon kívüli, túli, trianoni, később szórvány-, legújabban külső magyarok. Egyes utódállamok magyarjait olykor még „román” vagy „csehszlovák” névvel is szokták illetni. A földrajzilag és kulturálisan összetartozó tizenötmilliónyi magyar közös státusának rendezését célzó politikai próbálkozások, törvények nyomán megszületett a státusmagyar fogalom, azokat a honfitársainkat fedi, akiknek a nacionáléját immár magyarigazolvány is tanúsítja. Mondják a magyarigazolványról, hogy a Kárpát-medence legértékesebb okirata, eszmei értékén túl számos kedvezményre is jogosítja a tulajdonosát. Jó lenne pontosan tudni, hányan jutottak hozzá a 2001. évi bevezetése óta, a számuk azóta bizonyosan elérte a milliós nagyságrendet. Most éppen az borzolja a csonkaországi kedélyeket, hogy kiderült: Ukrajna területén többen váltották ki e hasznos úti okmányt, mint ahány magyarról tudni lehet az országban. A helyzet elemzése és a felelősség megállapítása folyik, az igazolványok boldog birtokosai azonban eközben is buzgón átjárnak vele a határon, függetlenül attól, hogy láttak-e életükben kárpátaljai magyar embert, értenek-e egyetlen szót is magyarul.
Nem merném állítani, hogy az én marxista–leninista ismereteim hézagmentesek, még arra sem mernék öt forintnál nagyobb összegben fogadni, hogy tényleg Marxtól származik „a lét határozza meg a tudatot” mondás. Mindegy, az a pesti verziója sem roszszabb, miszerint a „lé határozza meg”, a lényeg, hogy most éppen a gyakorlatban láthatjuk a tézis igazságát. Azt mondja a kárpátukrán, hogy ha ő is kaphat ilyen magyarigazolványt, amennyiben magyarnak vallja magát, akkor ő bizony magyar. Valóban és tudatosan magyar. Mert most éppen ezt diktálja a nyomorúságos léte.