Marci

S Z I G E T V I L Á G

Anekdotakedvelő nemzet vagyunk mi, magyarok – írta 1898-ban Tóth Béla A magyar anekdotakincs című könyvében. Mikszáth Kálmán halálának százéves évfordulója ráirányítja a figyelmünket a műfajra, hiszen regényíróink közül ő az, aki futószalagon szállította műveiben az anekdotát.
Szerb Antal szerint ősidőktől tisztelték azt az embert, aki anekdotákat tudott mondani. A XVI. századi irodalmi értékű levelezés tele van remek históriákkal. Klasszikusaink, Arany és Jókai sokszor merített a magyar anekdotázó hajlamból, de „formaalkotó művészi mozzanattá csak Mikszáthnál lett” (Szerb Antal). A nagy palóc egyik írásában utal is a legrégibb ősre, mert „már Attila humorral felelt Róma könyörgő püspökének: »Ha te Isten szolgájának mondod magad, én akkor az Isten ostora vagyok.«”
Szabó György Antik anekdoták című válogatásának előszavában a műfaj eredetéről értekezik: „Az »anekdota« (magyarul »kiadatlan«) szót először Prokopiosz bizánci történetíró (Kr. e. VI. század) használta, aki olyan apró eseményeket – udvari pletykákat, szerelmi cselszövéseket – jelölt ezzel a kifejezéssel, amilyeneket komoly tudós nem érdemesített arra, hogy beiktassa művébe. A VI. századtól napjainkig az anekdota jelentése számos változáson ment át, pontosabban fogalmazva: tartalmi köre szélesedett, ismertetőjegyei lényegesen megszaporodtak, s e fontos fejlődés eredményeként mindjobban eltávolodott a prokopioszi kiindulástól. Manapság anekdotának nevezzük azt a rövid prózai alkotást, amely történelmi személyről, társadalmi csoportról, embertípusról, szellemi mozgalomról, hiteles vagy kitalált [!], mindenesetre valószerű és jellemző esetet mesél el oktató célzattal és erkölcsnemesítő szándék nélkül, többnyire vidám, csattanós befejezéssel.”
Mikszáth még a selmecbányai főgimnázium diákja, amikor 1865. január 20-án kizárják az önképzőkörből. Pedig a főjegyzői tisztséget ő tölti be. Az okok megmosolyogtatók: idegen költők verseit szavaltatta társaival úgy, mintha a sajátjai lettek volna, s aztán jót derülve vallotta be – utólag –, hogy az előadók milyen tájékozatlanok; máskor átengedte saját versét a társának, mintha az írta volna; netán szépen átcsiszolt egy gyönge dolgozatot, mert megtetszett neki a téma. A tréfára való hajlam tehát már nagyon korán jelentkezik nála. Szerb Antal hívja fel a figyelmünket arra, hogy „Mikszáth, mielőtt író lett volna, kitűnő anekdotaelbeszélő volt. Íróvá valószínűleg úgy lett, hogy írásba foglalta azt, amit addig elmesélt. […] Vannak írók, akik a szemükkel írnak, látják a leírt jelenetet. Vannak, aki a fülükkel, melyben előcseng a teljesítendő ritmus. Mikszáth a szájával írt – minden sora magán hordja az élőszóbeli elbeszélés közvetlenségét.”
A legnépszerűbb anekdoták jellemzője a vidám hang, lelke a csattanós befejezés, jóllehet jócskán találunk olyanokat is Mikszáthnál, amelyek komoly, érzelmes vagy felemelő hangvételükkel tűnnek ki. De függetlenül a hangvételtől, nagy szerepet kap az anekdotában a dialógus.
Itt van mindjárt egy, amelyet nem Mikszáth írt, hanem róla szól, viszont példa a dialógusra.
Midőn közelgett az 1848-as forradalom fél évszázados emléknapja, egy híres riporter felkereste az írót, hogy a daliás idők eseményeiről kérdezze. Milyen szerepet vállalt a hazában, és hogyan gondol vissza élményeire?
– Ó, a forradalom napjai – mosolygott Mikszáth a bajusza alatt. – Szép emlékeket őrzök azokról az időkről.
– No és a Talpra, magyar… – így a riporter.
– Igen, jól mondja, fiam! Az volt a kérdés: talpra állni valahára.
– Megállni…
– S nemcsak állni, menni!
– Sírt vagy nevetett inkább a sorsdöntő órákban?
– Előfordult, hogy mérgemben bizony sírtam, ha valami nem úgy történt, ahogy szerettem volna. De többször nevettem örömömben. Azt hiszem, furcsa szavakat kiabáltam önfeledten.
– Szavakat?
– Igen, hiszen már egyéves is elmúltam akkor…
Tóth Béla kitér arra is, hogy az anekdota gyakran csak egy kép vagy csak egy adat, históriai töredék. És mégis beletartozik a műfajba, mert emberlélek festése, a jellemábrázolás eszköze is. Jó példa erre a Noszty fiú esete Tóth Marival című Mikszáth-regény. Tóth Béla vélekedését támasztják alá Gyulai Pál széljegyzetei is, amelyeket a Jókairól írott Mikszáth-regény próbapéldányához fűzött. „Petőfi azontúl is mindig »Marcinak« hítta Jókait” – írta az első változatban Mikszáth. Gyulai megjegyzése: „Mások is így hívták.” Mikszáth végleges javítása: „Marci volt a Jókai becézőneve.” Másutt: Mikszáth: „A kecskeméti lányoknak szemet szúrt a csinos jogász [Jókai], de őt, mint Toldy Miklóst, női szem még eddig meg nem perzselte.” Gyulai: „Miért Toldy Miklós? Toldy szerette az asszonyokat, eggyel pórul is járt a monda szerint” – Mikszáth kihagyta a kifogásolt nevet a végleges megfogalmazásból.
Az író úgyszintén kedvteléssel anekdotázik parlamenti karcolataiban. Egy koalíció botlásáról szólva megjegyzi: „Erre eszünkbe jut az az adoma, mikor II. József ad verbum audiendum citálta föl egy káptalan főnökét, s lehordta jól a káptalan által elkövetett hibákért. »De felség, hiszen a négylábú is botlik« – védekezett a főnök. »Egy négylábú – viszonzá a császár –, azt csak el tudom képzelni, de egy egész istálló«!” A képviselői szónoklatok jellemzésekor az író odáig jut, hogy kimondja: „A mi parlamentünkben annyi komolyság sincs, mint a körmöm feketéje. Az »anekdoták parlamentje« ez. Egy beszéd, amelyben adomák nincsenek, olyannak tűnik fel, mint a sótlan kenyér… A legtöbb beszéd az adoma kedvéért készül s mondatik el. Általában el lehet mondani, hogy Magyarországot adomákkal kormányozzák.” Napjainkban éppen ennek ellenkezőjét tapasztaljuk. Pedig szívesen hallanánk olykor egy-egy szellemes adomát az érvek alátámasztására.
Ismeretes, hogy Mikszáth 34 vár történetét jelentette meg, és előszeretettel élt a történelmi anekdotákkal. Oly mértékben, hogy egyik-másik vártörténet csak alkalmat szolgáltatott egy-egy ízes történelmi helyzetet bemutatásához. Az anekdoták jelzik azt a módszert, amellyel az író ifjúságnak szóló regéit megkísérelte olvasmányossá és élményszerűvé tenni. Az anekdoták megírására és kezelésére vet fényt, ahogy Mikszáth egy neki elmondott történetet A kedélyes delikvensek című elbeszélésében írásba foglal. Megjelenése után Grünwald Béla (a mérsékelt ellenzék egyik tagja) nyílt levélben tiltakozott az ellen, hogy történetét, amelyet ő kacagva mesélt el, úgy állította be az író, mintha szomorúan adta volna elő, s ezáltal „a vármegye ellen van irányítva”. Mikszáth válasza: „Az igaz, hogy Grünwald mondta az anyagot, de mégis ártatlan benne. Mert én nem bírván azt visszaadni úgy, amilyen páratlan szellemességgel ő mondta el, azért aztán elcsavartam, átidomítottam, hozzátoldtam, belőle elvettem, és az élét Grünwald ellen fordítottam. Mert én őszinte szeretettel csüggök a megyén.” Más: Mikszáth képzeletét megragadta Thaly Kálmán Rákóczi korából származó tanulmánya. Gyönyörűséggel és beleéléssel olvasott Koncz Márton meseszerű alakjáról, és több írásában (A két koldusdiák, A kurucok „látója”, Ne nyitogassuk a történelmet) is felhasználta az olvasottakat, saját írói fantáziájával kikerekítve. Jókai és Arany János után ő is teremtő leleménnyel színezte a Hatvani István debreceni professzor személyéhez fűződő mondakört. (Lásd Szent Péter esernyője, Különös házasság, A Noszty fiú esete Tóth Marival!)
A fenti példákból is kiviláglik, hogy az anekdota egyrészt irodalom, másrészt folklór műfaj, ugyanúgy, mint a népmese, a népköltészet vagy a vicc. Tóth Béla jegyzi meg a magyar ember természetrajzáról: „keleties bölcsessége kedvelte ezt a formájában mindig könnyű és rövid, magvában mindig mély, tanulságos mesét”. És az élet nincs mese nélkül. Mint ahogy az irodalom sem. Elég csak a dél-amerikai írók közül Gabriel García Márquezre gondolnunk, akit körbevesznek a csodák, az anekdoták és a mesék. Somerset Maugham írja: „Life is a poor storyteller.” Az élet gyönge elbeszélő. Mert rosszul kezdi, nem hozza össze a szálakat, és nincs befejezés. Az írónak kell a tényekből valamit kikanyarítania. Történetre van szüksége, és erre kell felfűznie a jeleneteket, a figurákat, az életet.
Bátran hangsúlyozhatjuk tehát, amit Szabó György is kiemel: nem fontos, hogy az anekdota igaz legyen! Hivatkozhatunk többek között Karinthy Frigyesre, akiről sok anekdotát gyártottak, de a fele sem volt igaz. Mondhatjuk, hogy legyen megtisztelve az, akiről anekdotát találnak ki. Kellér Dezső sokáig élt abból, hogy a hároméves Karinthy Cini milyen gyerekességeket mondott, és öt pengőt kapott érte. Minden héten leadott három viccet a Színházi Életbe, de később maga Karinthy Ferenc állította, hogy a negyede sem volt igaz.
Az anekdotának Mikszáth életében betöltött szerepéről sokféleképpen vélekedtek a múltban. Rejtő István egyik tanulmánya szerint a konzervatív irodalomtörténet-írás az író legnagyobb erejét az anekdotázásban látta, és nagyobb műveit az anekdotán való túllépés szándéka miatt bírálta. A későbbi írónemzedék is elismerte Mikszáth anekdotikus tehetségét, ugyanakkor azonban éppen ezt tartotta időszerűtlennek. Néhány évvel ezelőtt valaki újfent kitalálta, hogy a magyar irodalom legfőbb átka az anekdota és az anekdotizmus. Aligha lehet egyetérteni ezzel. Tudniillik semmilyen műfajt és stílust nem lehet kirekeszteni. Egyetlen dolog számít: a tehetség és a mű. Szeressük az abszurd történeteket, a szürrealizmust, az absztraktokat, az eposzokat, Mikszáthot, Mrozeket, egyszóval a jó irodalmat és a jó anekdotákat! Emlékezhetünk, az ötvenes években volt egy vita, amely szerint, aki jambusokban ír, az nem szocialista költő, mert csak trocheusokban lehet írni. Ez nevetséges! Jambusokban írta Shakespeare az összes színdarabját. Vannak kétségkívül haldokló műfajok, például az eposzok, de még ezt sem állíthatjuk egyértelműen, mert a Nobel-díjas Neruda nagyon szép eposzokat írt.
Viszont a szellemesség minden körülmények között kritérium. Egyszer a Fészek Klubban rendeztek egy anekdotaversenyt – valamikor ilyen is volt –, és Salamon Béla volt az egyik nyertes. Vele kapcsolatban jut eszünkbe egy történet. Valamelyik színháznál éppen mellőzték, de egyszer behívatta az igazgató.
Nézze, Salamon – mondta –, nagyobb feladatot akarunk bízni magára, mert annyi levél érkezik ide, hogy magát mennyire szeretik, és többet foglalkoztassuk, tudja?
– Tudom – felelte a színész –, hát hogyne tudnám, hiszen én írom őket!
Mikszáth utal arra, hogy a nemzeteket egyes adomáik jobban jellemzik néha, mint a nagy ívű értekezések. Elismeri, hogy élc dolgában a német és a francia erősebb, de az adomákban és a bennük rejlő humorban vetekedhetünk az angollal. „Az angol adoma nehézkes és elburkolt, a francia finom, könnyed, a magyaré meg, hogy úgy mondjam, paprikás és zsíros. A francia adomán mosolyogni lehet, az angolén nevetni, a mienken röhögni kell…”
Állunk a Kerepesi temetőben Mikszáth sírja előtt, és A síriratok humora című írása ötlik fel, annak is két sora: „Itt nyugszom én, olvasod te, / Olvasnám én, nyugodnál te.”