Igazi mélyfúrásra készülődnek a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban, mélyfúrásra az idő, a történelem mélye felé. Régészeti feltárás folyik a múzeumnak helyet adó XVII. századi Mikó-vár néhány földszinti termében, ahol a mai padlószint alatt, a ma látható falak mögött ott vannak a török–tatár betörés során elpusztult falak, tárgyak maradványai. Hogy nem akárhol, hanem valódi erősségben vagyunk, amely elsősorban a Gyimesi szoros felőli betörésektől védte a derék csíkieket, az új múzeumi egység negyedik termében, a sarokbástyában tudatosíthatja a látogató: itt helyezik el a várvédők egykori fegyvereit.
Mostanában persze legfeljebb másféle betörésektől kell tartaniuk a múzeumi embereknek (vagy attól sem, hisz mintha elrettentésként építették volna fel épp a múzeum mellett a megyei börtönt). A muzeológusok éppenséggel azt szeretnék, ha minél többen lépnének be a vár vastag falai mögé, s hogy így legyen, arról az utóbbi négy évben nagyszabású időszaki kiállításokkal gondoskodnak. A sort 2007-ben a Munkácsy-képek Erdélyben című kiállítás indította el, amelyet Pákh Imre amerikai műgyűjtő, a Magyar Nemzeti Galéria és a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum anyagából rendeztek, s amelynek hatvanezer látogatója volt. E tárlat megrendezéséhez alakították ki azt a 350 négyzetméteres kiállítótermet, amelynek infrastruktúrája minden igényt kielégít. 2008-ban a nagybányai művésztelep, illetve festészet remekeit látták vendégül ugyancsak az MNG anyagából (18 ezer látogató), a tavalyi év elején pedig a tatárjárást bemutató, a Magyar Nemzeti Múzeum által összeállított összeállítás vonzott 36 ezer látogatót. Tavaly év végén Egyiptom művészete a fáraók korában címmel nyílt tárlat a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből, összesen harmincháromezren tekintették meg a több ezer éves tárgyakat.
A „nagykiállítások” sorát a Barabás, Munkácsy, Szinyei és kortársaik című, Remekművek a 19. századi magyar festészetből című bemutató folytatja, amelynek anyagát elsősorban a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből válogatták, az onnan kölcsönzött félszáz festményt a Budapesti Történeti Múzeum tizenkét képe egészíti ki. Kis kitérő után tehát oda tér vissza a bemutatósorozat, ahonnan elindult, a magyar festészethez, a nemzeti piktúra kezdeteihez, amikor az az erjedés, amely a művészetben megindult, igen szorosan összekapcsolódott az irodalomban, zenében, színházművészetben végbementő fejleményekhez. Mi több: a társadalom egészét érintő átalakuláshoz, a nemzeti öntudat megerősödéséhez, a szó szoros és átvitt értelmében a saját nyelv megtalálásához. Ebből a szempontból tekintve a kiállítást, hiába telt el több mint száz, olykor százötven év a művek megszületése óta, igencsak aktuális a tárlat az újraformálódó Európában, a nemzetközi és nemzeti közösségben helyét, identitását kereső székelység kulturális szempontból is egyre jelentősebb központjának számító Csíkszeredán.
Arról nem is beszélve, hogy a megidézett mesterek közül jó néhányan szorosan kötődtek Erdélyhez, a Székelyföldhöz. A magyar nemzeti festészet kialakulásában kiemelkedő szerepet játszó, a népi életkép és a portré területén egyaránt jelentőset alkotott Barabás Miklós Márkusfalván, Gyárfás Jenő Sepsiszentgyörgyön született, Ligeti Antal Nagykárolyban, Székely Bertalan Kolozsvárott, Paál László a Hunyad megyei Zámon. Néhányuk működése is részben a régióhoz kötődik, Székely Bertalan romantikus tájképét például az 1850-es végén bizonyosan a hazai tájélmény inspirálta – miközben persze, ha művészettopográfiai szempontból vizsgálnák a tárlatot igen izgalmas felvidéki vonatkozásokat is kiemelhetnénk, (Mednyánszky László, Telepy Károly, Szinyei Merse Pál) vagy éppen a határon túliakat, Itáliához (id. Markó Károly) vagy Párizshoz, Barbizonhoz (Munkácsy Mihály, Paál László) kötődőket, amelyek mintegy beemelik a kor magyar piktúráját az egyetemes festészet világába. A magyar múlt hősei, eseményei, helyszínei jelennek meg a legkarakteresebben a klasszicizmustól a romantikán, a realizmuson át az impresszionizmusig ívelő történetben, a Szent István, Hunyadiak, Dózsa, a mohácsi vész, a búcsúzó Zrínyi és Frangepán, a Deák Ferenc ravatalához járuló Erzsébet királyné, a bemutatott korszak végére azonban a semmiből induló, a magyar történelem, kultúra értékeit kereső magyar piktúra maga is a szellemi, művészi erjedés fontos tényezőjévé vált, ahogyan azt például a művek sorát az időben záró Szinyei-képek, a Pipacsa mezőn, a Téli táj jelzik. A következő tárlat a Mikó-várban talán épp ott veszi fel a fonalat, a magyar vadak, a Nyolcak megjelenésével, ahol a mostani elejtette.
origo.hu
Kocsis Máté elárulta miért indított saját közösségi oldalt a Fidesz-frakció
