(miért bűnhődik Hertay Mária )

Én nem tudom, gyakran megtörténik-e, hogy egy nagy művész életműve szinte felfoghatatlan teljességében, villámcsapásszerűen tárul elénk. Ez a „villámcsapás” erősen igénybe veszi az ember szellemét, lelkét, egész lényét lángba borítja. De a benne rejlő végtelen fájdalommal együtt gyönyörűséges és üdítő ez a láng. Néhány éve egy tihanyi kiállításon fedezte fel a lányom, s utána magam is, Hertay Mária művészetét, jobban mondva annak egy töredékét, s csak most, reprodukciós albumának forgatása, s egy-egy remeke elmélyült szemlélése közben döbbentem rá, hogy ez a festészet és a teljes életmű milyen hatalmas. Egy misztikus, már-már transzcendens világot tár elénk, egy olyan elvont, mégis valóságos világot, amelyről azt kell mondanunk, hogy szinte nem e világból való.
Egy szó talán mindennél alkalmasabb az ilyen művészet jellemzésére: titok. Hertay Mária minden alkotásából a sugárzó élet, a reményteljes halál, legvégül az örökkévalóság titka vetül elénk. Döbbenetes könyv ez, mondhatnánk a lélek albuma, vagy arborétuma, amelynek létrehozásában Erdő Péter bíboros-prímás és Kratochwill Vili művészettörténész segítette Hertay Máriát.
A lányomat a tihanyi kiállításon egy kerti lépcsőről készült rézkarc által érintette meg a „titok”, s ez az érintés, amely a szem tükrén át a lélek mélyére hatol, maga a sejtelem. Engem most az albumban a 2007-ben készült Győr–Ménfőcsanak ravatalozójában lévő hatalmas secco feltámadt Krisztusát, majd a tűzzománc szűzanyát és a szépségesen szenvedő Jézus-arcokat látva vált bizonyossá a sejtelem, hogy az a törékeny lény, akit egész életében mintha emberen túli erő és akarat irányított volna, hogy neki szolgáljon: korunk egyik legnagyobb festője. Ez bennem most már realitás, de ami több ennél: a törékenységből sugárzó hihetetlen erő és kitartás mégiscsak titok. Hertay Mária szemének különleges látásával, kezének gyöngéd és hatalmas mozdulataival, szellemének kiáradásával egész életét Isten, a hit, az elmúlhatatlan élet szolgálatának szentelte, akkor is, ha egy pipacsot ábrázolt végtelen hűséggel és alázattal, akkor is, ha Isten arcát, teremtő kezét, szemét rajzolta meg hittel és hihetetlen merészséggel, elénk tárva azt, ahogy szívében Teremtőnk képét hordozza és őrzi.
Aligha van ennél nagyobb merészség, ami csodálatosan párosul valamely, a halandók számára ritkán megadatott elkötelezett makacs szelídséggel és türelemmel. Hertay az elvirágzott virágban, a göcsörtös faágban, a mákgubóban, a gyümölcsökben is képes felfedezni a Teremtő keze nyomát, s ami több ennél, nekünk is megmutatja. Az egyház – jelenleg – minden bizonnyal tudja, hogy mekkora művész az, aki egész fiatalon a szolgálatába szegődött, s hűtlen sohasem lett. A könyv előszavát Erdő Péter írta, több kiállítását is a legnagyobb katolikus méltóság nyitotta meg. A civil magyar kulturális elitnek azonban e kvalitásról, úgy látszik, csekély fogalma van. Számos olyan Kossuth-díjas képzőművészt sorolhatnék fel, aki nyomába sem ér Hertay Máriának. És neki, ha jól tudom, Munkácsy-díja sincs. Pedig nagy bűne, hogy a fejlett szocializmus idején Szűz Máriát festette és a kisdedet, hihetnők, hogy mára feledésbe ment, s hogy azóta a liberális ítészektől is amnesztiát kaphatott volna. Ma pedig? Ki az a magyar konzervatív kultúrpolitikus, aki fel tudja mérni ezt a hatalmas életművet, és észreveszi az elismerés hiátusát? Nem a nyolcvanadik évéhez közeledő művésznő visszahúzódó lénye igényli az elismerést, hanem életműve követeli meg.
Hogy a magyar kulturális élet korszakos változásának ez a felismerés része lesz-e, én nem tudom…