Gyűjtsd, ki tudja, meddig gyűjtheted, mikor lesz a nyűtt vonóbul szintetizátor! Ezt vagy nem ezt kérdezte Bartók, miután népdalok gyűjtésébe fogott. A gyűjtés az egyik legnagyszerűbb és legöszszetettebb tevékenység a jellegzetesen emberi tevékenységi formák közül. Köze van a mentéshez, de nem az. Köze van a hivatáshoz, de nem az. Sok ember érzi hivatásának, hogy gyűjtsön. Hogy megmentse a leleteket az enyészettől, megmentse a népzenét a szintetizátortól, kimentse az ódont a modernitás karmaiból.
A gyűjtő mindig úgy érzi, hogy a gyűjtendő rá van bízva. Csak rá. „Fogadj örökbe, most és mindörökre!” A gyűjtő úgy érzi, felelős azért, amit örökbe fogad. A gyűjtő, amikor betéved egy antikváriumba, mintha kutyamenhelyen járna, kölyökkutyákként törleszkednek hozzá a könyvek: vigyél haza, ments meg! Vegyél meg!
Összetett jelenség a gyűjtés. Köze van a halmozáshoz, de nem az. A mókus is begyűjti télire a mogyorót, mégsem mogyorógyűjtő. Nem jár ki az Ecserire. A gyűjtés tudniillik csak a begyűjtés pillanatáig rokon a halmozással, azon túl már különbözik a kettő. A halmozó számára a begyűjtött halmaz végállapot, a gyűjtő számára a begyűjtött halmaz, a zsákmány csak kezdeti feltétel, az áldott rendszerezés kezdeti feltétele.
Kevés intimebb szféra van, mint épp a gyűjtemény. A gyűjtemény savát-borsát, ízét, lelkét a saját rend, a saját külön bejáratú rendszer adja meg. Gyűjtők a megmondhatói, hogy a másik gyűjtemény mily idegen is. Nincs két egyforma bélyeggyűjtemény. Ritka, hogy egy gyűjtő utórendezés nélkül beillesszen egy megvett másik gyűjteményt a sajátjába. Ahhoz, hogy az idegen gyűjtemény beilleszkedjék a saját gyűjteménybe, mintegy le kell fordítani a saját rend nyelvére. Minden gyűjtemény egy dialektus, önálló törvényekkel, hangsúlyokkal. És mindemellett a gyűjtés persze szenvedély is a javából. Ezért is hívják találóan gyűjtőszenvedélynek. A gyűjtemény nem tud befejeződni. Sohasem kész. Nem komplett. És rendben sincs eléggé soha. Kényszercselekvésre ítéli tulajdonosát. Mindig van mit csinálni, tenni-venni, mindig van mit beszerezni, ám a beszerzett új tárgy vagy a kitalált hatékonyabb rendszer csak átmeneti megkönnyebbülést okoz. A függőség mohó. Előbb-utóbb, akárcsak az alkoholistának az újabb korty ital, a nikotinistának az újabb slukk cigarettafüst, a gyűjtőnek is hiányozni kezd az újabb gyufaskatulya, bélyeg vagy cipő.
A gyűjtés a maga szenvedély vezérelte, intim és egyedi mivoltában a naplóíráshoz hasonlít, avagy: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” A zárt privát szféra mögött mindig kimondatlan közérdek lapul, hisz egyetlen gyűjtő sem képes elfogadni, hogy halála után a gyűjtemény ebek harmincadjára jusson. A gyűjtőnek tehát még életében gondoskodnia kell a gyűjtemény további sorsáról. Némely gyűjtők életük során annyira gondoskodnak a gyűjtemény sorsáról, hogy közzé is teszik, mintegy kiemelik a magánszférából, napvilágra hozzák a titokszobából. Közéjük tartozik Zelnik István is, aki úgy érezte, aranygyűjteménye nem lehet magántitok, járhassunk a csodájára mindannyian.
Amint ez a példa mutatja, olykor nemcsak megfelelő intelligencia, indíték és érzékenység szükséges a gyűjtéshez, de tőke is. Aligha véletlen, hogy a nagy közgyűjtemények alapjait arisztokraták, uralkodók vagy államok tették le, lásd: Széchényi Könyvtár. Gondolhatnók, a közgyűjtemény mindenkié, pedig dehogy. Megtekinteni lehet csak, ám birtokolni, hazavinni nem. Hisz az a gyűjtemény szétlopása, elprédálása volna. Bagdadban, miután bevonultak az amerikaiak, szó szerint közgyűjteménnyé váltak a múzeumok, jut is, marad is alapon jutott a műtárgyakból mindenkinek, a múzeumban szinte semmi sem maradt. Ha ép a gyűjtemény, akkor a legnagyobb nyilvánosság mellett is megmarad zártsága. El kell zarándokolni hozzá, akár egy kegyhelyhez. A magángyűjtemények pedig még ennél is zártabbak, még ezoterikusabbak.
Gyűjteni és betekinteni a gyűjteménybe egyfajta kiváltság volt egészen a világháló megjelenéséig. Nemrég értekeztem arról, hogy miképp válhat közügy az internet által sorsunkból, egyéni életutunkból. Nem is oly rég csak kiemelkedő emberek tarthattak igényt közérdekű sorsra. Nem is oly rég csak a legnagyobb gyűjtemények lehettek nyilvánosak. Ma bárki írhat blogot, és beszkennelve, digitalizálva saját gyűjteményeit is felteheti a netre akárki. A gyűjtés többé nem kiváltság. A rendezgetés sem. Ez az új rend. Eljött, igen.
Az alulról szerveződő társadalom egy eleddig nem sejtett formája van alakulófélben. Az emberi kultúra kezdi megszervezni és újrarendezni, továbbá kigyűjteni magát: alulról. Az emberiség által felhalmozott kultúra menthetetlenül és leállíthatatlanul digitalizálódik, mondhatnók, osztódással szaporodik, halad a megosztottság felé, és a megosztottság ez esetben nem megosztottságot, hanem inkább egységet jelent. Wikipédia, Facebook, Iwiw, Twitter, Google. Gyűjtögetünk és keresgetünk.
Mindez engem az enciklopédisták korára emlékeztet. Az enciklopédisták is mit akartak tulajdonképpen? Egybehozni az addig felhalmozott tudást és megváltoztatni az akkori világ rendjét. Ugyanezt akarják a digitális enciklopédisták is, igen ám, de mai felfogásunk szerint az enciklopédisták csak későbbi nagy földindulások előhírnökei voltak. Ez a netes nagy gyűjtőmunka vajon miféle földindulásnak az előhírnöke? Hova, miféle forradalomba fog majd konkludálni? Torkollani?
Érdekes olvasmány lehet a nagy francia enciklopédia. Nyilván bőven szól arról, ami szerintünk immár abszolúte érdektelen, és vélhetőleg nem említi azt, ami nekünk fontos volna. Nem is említheti, hisz ami nekünk fontos, ami szerintünk időszerű, az a nagy francia enciklopédia lezárása után következett be. Sajnos e gyönyörű monstrum a maga eredeti formájában menthetetlenül elavult. Ez a nettel nem történhet meg, hisz a net öröknaptárként folyamatosan frissül. Most már csak az a kérdés, hogy száz év múlva miképp lesz régi az, ami amúgy folyamatosan megújítja magát.
origo.hu
Teljesen legyengült és majdnem kihűlt az eltűnt beteg férfi
