Nagyságok

Amikor a magyarokról beszélünk
– legfőképpen a kultúrájukról és a művészetükről –, Magyarországon nem a mostani határokkal körülvett államot, hanem a sokkal szélesebb,
„nagy”, „történelmi” Magyarországot értjük,
mivel a magyarok e határokon kívül is éltek
és élnek, a szellemet pedig nem lehet kordába
szorítani, még államhatárokkal sem.
Szava Babics


Okkal emelték ki a kilencvenes évek közepén e sorokat Szava Babics A magyar civilizáció című művének ajánlói: bár a könyv szerb nyelven, cirill írással a szerb olvasóközönségnek szól, Matuska Márton bácskai író a Milosevics-korszakban felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben leírtakat a Szerbiában élő magyar diákoknak is ismerniük kellene. Ma – csaknem másfél évtizeddel az első kiadás után –, a második, kiegészített változat megjelenésekor azonban már elmondhatjuk: Matuska figyelmeztetése a magyarországi magyarokra hatványozottan érvényes. De miért is érdemes megjegyezni Szava Babics nevét?
A könyv a magyar civilizációról szól – így azonnal adódik a kérdés: vajon beszélhetünk a magyarság esetében civilizációról? Miért nem A magyar kultúra címet kapta a kötet? A Szabadka melletti Palicson született szerző – aki a belgrádi egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékének alapítója – válaszol a kérdésre: a „civilizáció” fogalmát az olyan nagy és ritka népek számára tartják fenn, amelyek hatalmas alkotásokat adtak az emberiségnek. De a magyarság saját egyediségeivel, a kiadványban részletezett műveivel miért is ne teremtett volna civilizációt?
Babics könyvének első részében az Urál hegység lábától a XIX. századig követi nyomon a magyarokat – történelmünk, vallásunk, nyelvünk, kultúránk és társadalmunk ismertetésével. A szerző a történelmi tényanyagokra koncentrál, nem sétál a kvázi történeti feltételezések ingoványos talajára, hanem rögzíti: „a magyarok a Kárpátokon keresztül keltek át a pannon síkságra, így kezdődött el új hazájuk meghódítása”. Máshol a legendák valós voltának lehetőségét említi: a hét vezér vérszövetsége meg is történhetett, hiszen a korban ez bevett szokás volt, Hérodotosz hasonló szövetségkötést jegyzett le a szkítákról szóló írásában. A magyar ősvallást Ipolyi Arnold Magyar mythologia című műve alapján ismerteti.
Történelmi nagyságaink életművének bemutatása során rövid, számunkra kedves megállapításokkal találkozunk: Árpád sikeres és messzire látó államférfi, a nép védelmezője volt; Géza világosan látta, hogy az európai rendbe való beilleszkedésünk ára a kereszténység felvétele; István király a magyar történelem egyik legnagyobb alakja, aki olyan népnek alapított királyságot, mely Ázsiából érkezett Európába; Hunyadi János nevét egész Európában ismerték… Korai társadalmunkat Babics a legszélesebb horizonton szemléli: őseink életviteléről ír, milyen házakban laktunk, milyen munkát végeztünk, hogyan öltözködtünk, melyek a tradicionális ételeink, mi is a csárdás.
A könyv második részében a szerző a reformkortól napjainkig kalauzolja az olvasót: a XIX. századból három magyar államférfit emel ki: Széchenyit, Kossuthot és Deákot. Az első kettő vitáját itt részletesen megvilágítja, majd levonja a következtetést: Széchenyi türelmesebb és toleránsabb volt, tudta, hogy a magyar nemzeti mozgalom félelmet kelt a többi nemzetiségi csoportban; Kossuth vele szemben türelmetlen, intoleráns, s kész arra, hogy kihasználja a megfelelő helyzetet, mint minden forradalmár. Különösen érdekes, amikor az író Kossuth és Sztratimirovics szerb tiszt párbeszédét idézi a forradalom korszakából: Kossuth kifejti, hogy Magyarországon csak egy nemzet létezik: a magyar; csak van, aki más nyelvet beszél. Sztratimirovics válasza: a szerbek nemzetet alkotnak, és készek arra, hogy a végsőkig elmenjenek érvényt szerezni jogaiknak. A szabadságharc véres délvidéki eseményei megmutatták e kijelentés igazát.
Babics szerint a XIX. század három legnagyobb magyar írója: Petőfi Sándor, aki „mindenképpen a világ egyik legnagyobb költője”, Vörösmarty Mihály, valamint Arany János. Nem áll meg itt a sor: Madách remekművének ismertetését követően Jókairól megtudjuk, hogy nincs olyan szerb folyóirat, amely ne közölte volna a nagy író műveit; 1894-ben Obrenovics Sándor szerb király Szent Szava-nagykereszttel tüntette ki Jókait, melynek értékét az is mutatja, hogy ezt a díjat csak szerb nemzeti nagyságoknak ítélték oda.
A XX. század kapcsán a könyv kevésbé történelmünkre, inkább kulturális életünkre helyezi a hangsúlyt. Ami azonban előbbit illeti, a szerző hangsúlyozza: „A trianoni Magyarország, mely az első világháborút követően független államként jött létre a valamikori Osztrák–Magyar Monarchia területén, elvesztette területének egy részét, és kis állam lett. Azonban fontosabb, hogy a szomszédos országok területén – amelyek szintúgy a Monarchia részeiből jöttek létre – tekintélyes számú magyar maradt az új Magyarország határain kívül.” S ami a XX. század kulturális teljesítményét illeti: két tragikus sorsú költőnk – József Attila és Radnóti Miklós – életműve, Bartók és Kodály darabjai, Ferenczy Károly festményei, Ybl és Makovecz építészeti remekművei, Szőts István, Jancsó Miklós és Bacsó Péter filmjei mind-mind olyan színes mozaikok a magyar civilizáció teljesítményéből, amelynek legjobb ajánlója a szerb közönségnek nem más, mint Szava Babics munkája.


Mikor egyetemistaként egy nyáron Belgrádban jártam, a Köztársaság téren útbaigazítást kértem egy szerb fiataltól, hogy merre találom az Új temetőt, ahol a szerb történelem nagyságai nyugszanak. Az illető megkért arra, hogy várjak kicsit, ő is abba az irányba megy autóval, szívesen elvisz odáig. A Palilula felé vezető úton azonban furcsa szereposztásba kerültünk: én meséltem neki a szerb író, Ivo Andrics műveiről, s bár látszott, hogy ő is olvasta a Híd a Drinán című regényt, figyelmesen hallgatta mondandómat. Amikor elköszöntünk, ennyit mondott: reméli, hogy egyszer én is érezni fogom azt, amit ő érzett akkor, amikor a legnagyobb írójukról így beszéltem. Szava Babics könyvét olvasva már tudom, mit érezhetett akkor az a szerb fiatal.
(Sava Babic: Madarska civilizacija. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2009. Ármegjelölés nélkül)