Négyszázezer forint egy szülés levezetéséért

Dr. Bene Éva
2010. 07. 23. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A Semmelweis Egyetem elsősorban pénzügyi, fenntarthatósági nehézségek miatt 2009 tavaszán úgy döntött, hogy a Kútvölgyi Klinikai Tömb szülészeti és nőgyógyászati klinikai csoport működését átszervezi, és a területét bérleti jogviszonyban tevékenykedő magánvállalkozásnak adja át. A döntés értelmében a Kútvölgyiben a közfinanszírozott szülészet-nőgyógyászati járóbeteg-ellátás 2010. március 1-jén, a fekvőbeteg-ellátás pedig 2010. július 1-jén megszűnt, átadva helyét a Maternity Magánklinika Kft.-nek. Az interneten bárki tájékozódhat e magánklinika árairól: egy szülés (természetes úton vagy császármetszéssel) 400 000 forint, a műtétek ára 80-500 000 forint között mozog, egy nőgyógyászati ambuláns vizsgálat 15-21 000 forintba kerül. A Kútvölgyiben már a fogászat is magánvállalkozásként működik, úgy hírlik, rövidesen a szemészetet is átszervezik.
Az állami és a vállalkozói betegellátás keveredése már a rendszerváltás után megindult. A magánvállalkozások kezdetben a nagy értékű diagnosztika (CT, MR, izotóplaborok), a műveseállomások, a betegszállítás, valamint a házi betegellátás területén jelentek meg, és működésüket szabályozatlan és heterogén módon (egyedi engedélyezés, szerződés, pályázat stb.) elnyert társadalombiztosítási finanszírozásra építették. A milliárdokat tékozló finanszírozási rendszeren belül kiemelkedtek a külföldi cégek által működtetett centrumok, amelyek az ellenőrzés nélküli orvosi tevékenység legnagyobb hasznát a zsebre tették.
A betegellátásban fokozatosan zavaros rendszer alakult ki: országszerte elharapózott a kórházak, kórházi részlegek kht.-k, kft.-k, tehát üzleti vállalkozások általi működtetése. Miként a HospInvest, számos más cég is ki akarja sajtolni a maga nyereségét az ellátórendszerből. A tapasztalat bizonyítja, hogy a gazdasági társaságok tevékenysége üzleti alapon áll akkor is, ha az egészségügyi tulajdon nem cserél gazdát; a vállalkozások tevékenysége között tehát nincs különbség, akár tulajdonnal, akár csak működtetési joggal rendelkeznek: a betegellátásra vonatkozó döntéseiket nem szakmai, kizárólag gazdaságossági alapon hozzák meg. Bármilyen összetételű is a kht. vagy kft., az érdekeltségi viszonyokat, a gazdasági hatásmechanizmusokat az összetétel nem változtatja meg. A gazdasági társaság számára nem a beteg üdve, hanem a nyereség a fontos.
A biztos haszonnal kecsegtető, bejáratott részlegek, osztályok kockázat nélküli üzemeltetésének, bérletének a következménye: az állami egészségügyi infrastruktúra igénybevételének érték alatti költségtérítése, az állami ellátórendszer kapacitáscsökkenése, valamint a betegek terheinek növelése. A magánvállalkozások az államilag biztosított ellátásért felveszik a pénzt az OEP-től és a jobb körülmények (egyágyas szoba, saját fürdőszoba, ötszöri étkezés) címén a betegektől. A luxusellátás körülményeit az állami egészségügy további szűkítésével, a fizetésképtelen betegek rovására teremtik meg, mert minél többet harapnak ki az állami intézményrendszerből, annál szűkösebb lesz az ellátókapacitás a fizetésképtelen betegek számára.
A veszélyt felismerve, Mikola István már 2001-ben, az úgynevezett kapacitástörvény segítségével meg akarta védeni a közfinanszírozott ellátórendszer kapacitását.
A betegellátás működését elsősorban az érdekeltségi, tehát a finanszírozási rendszer szabja meg. Húszéves tapasztalat bizonyítja, hogy a jelenlegi térítési rendszer a betegellátás önleépítő folyamatát és minőségromlását idézte elő, miközben az intézmények eladósodásához, a merkantil szellem elharapózásához, az állami és magánvállalkozások keveredéséhez és morális válsághoz vezetett.
A betegellátás finanszírozási mechanizmusának alapvető hibája az alulfinanszírozottság. A konstans pénzhiány oka összetett: a forrásteremtés elégtelenségét pazarló felhasználás súlyosbítja. Az állami hozzájárulás szégyenletesen alacsony, a járulékbefizetés hiányos, sok száz milliárd forint közpénzt pedig egyszerűen kivontak a rendszerből.
Az egészségügy rákfenéje a teljesítményarányos térítési rendszer, amely ellenőrzés hiányában súlyosan deformálta a betegellátást. A térítés a járóbeteg-szakellátásban pontrendszer, a fekvőbeteg-ellátásban a HBCS-súlyszám alapján történik, és lényegében darabbérezésnek felel meg. Az elszámolás lényege, hogy betegenként a diagnózisokat kódolják, és a kórházak a kódok forintértéke szerint kapják a térítést. Mivel a térítés alapja a diagnózis, ahol csak lehet, a pénz szabja meg a diagnózist. Ellenőrzés nincs, a betegnek az lesz a diagnózisa, amelyik jobban fizet. Ezen túl minél több a vizsgálat, beavatkozás, minél gyorsabban cserélődnek a betegek az ágyon, annál több a bevétel. Az OEP azonban a rendelkezésére álló fix összegből finanszírozza az ellátórendszert. Egy teljesítményegység forintértéke a kormányrendelet szerint: a költségvetésben rendelkezésre álló havi keret és az országos teljesítmények hányadosa [43/1999. (III. 3.) Korm. rendelet 6. §]. Minél inkább nő a teljesítmény, annál kisebb lesz a teljesítményegység forintértéke. Az egyes szakterületek – lobbizáskor kialakított HBCS- vagy pontérték alapján – csak egymás rovására növelhetik a térítés összegét. Ennek ellenére a túlélés érdekében bekövetkező pontszerző verseny eleinte évi 10-15 százalékos teljesítménynövekedést eredményezett.
Ez a finanszírozási rendszer a teljesítmény növelésére ösztönöz, tehát diagnosztikus és terápiás polipragmáziát szül, ellenőrzés hiányában csalást, a dokumentáció meghamisítását, ágy- és létszámleépítést, szolgáltatásszűkítést, az ápolási idő kritikus csökkentését, a rosszabbul fizető szakmák zsugorítását, minőségromlást, valamint a betegek költségeinek a fokozatos növelését idézte elő. Egészségtelen versenyhelyzetet hozott létre a szakmák között, és ellentmondást teremtett az orvos egzisztenciális érdeke és esküje között.
A teljesítmény korlátozása sem oldotta meg a problémákat: a volumenkorlát, a leépítések és az ellátás minőségrontása ellenére a kórházak adósságállománya folyamatosan növekedett. A kórházak háromnegyed része eladósodott, fele csődbe ment vagy csőd közeli helyzetbe került.
Az elhibázott finanszírozási rendszerben ugyanakkor semmi sem gátolja a pazarlásokat: a felesleges átvilágításokat, a 10-15 százalékos megrendelői díjak érdekében végzett átépítéseket, invesztálásokat és a korrupciós beszerzéseket. A kórházakból kiszervezték az étkezést, a mosást vagy a műszakot, azután többet fizettek a roszszabb minőségű szolgáltatásért. A magyar gipsz helyett megvették a francia gipszet. A pénzszűke ellenére soha nem az igazgatók jutalma csökkent, hanem elbocsátották a portást vagy a liftkezelőt. A magyar egészségügy bajait tehát nem lehet csupán a pénzhiányra visszavezetni, a hibás rendszer a keveset is rosszul és erkölcstelenül használja fel. A pénztelenséget az egészségügyi társadalom szakmai, gazdasági és erkölcsi téren egyaránt megmutatkozó értékrendi, belső válsága súlyosbítja. A betegellátásban az értékrend eltorzult: a beteg helyett a pénz lett az elsődleges.
Ha az egészségügyet profitot termelő iparrá, nyereségorientált üzletté züllesztik, a betegellátás nem töltheti be a hivatását, mert a piac a résztvevőket ellenérdekelt, kíméletlen üzletfelekké deformálja. Ha verseny van, megszűnik a szolidaritás és megszűnik az esélyegyenlőség. Az egészségügyet minél inkább piacosítják, annál kevésbé szolgálja az állampolgárok élethez és egészséghez való jogát, és a betegellátásban annál több szakmai, értékrendi és morális zavart okoz.
A joghézagok lehetővé teszik, hogy átmeneti testületek korlátlanul és büntetlenül sáfárkodhatnak az ország, az egészségügy vagyonával, és magántulajdonként kezelhetik a köztulajdonban lévő közvagyont. Ezért lehet középületeket, termőföldet, kórházat, kórházi emeletet eladni, bérbe adni. De a kezelői jog nem jelenthet tulajdonjogot! Ahogy nem lehet eladni a Gellért-hegyet vagy gebinbe adni a királyi palotát, ugyanúgy elfogadhatatlan, hogy betegellátó intézményeket, annak épületeit vagy épületrészeit, üzemegységeit üzleti manőverezés tárgyáévá tegyék.
Nem vonom kétségbe a luxusigények létét és jogosultságát, de ezek kielégítését nem a többszörösen amputált állami ellátórendszer kapacitásának terhére, hanem saját beruházásként, saját kockázatra kellene működtetni.
A ragadozó zsákmányéhes, az üzletemberek üzletelnek, nem kell rossz néven venni, ilyen a természetük, de azért a betegellátás érdekében a törvény erejével védekezni kellene ellenük. A finanszírozási rendszer átalakítása nem várathat sokáig magára.

A szerző az orvostudományok kandidátusa

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.