Nem a demokrácia léte a kérdés

Először azt hallottuk, hogy akkor omlik össze a demokrácia, ha Schmitt Pált meri (!) államfővé választani a demokratikus felhatalmazás alapján kétharmados többséget szerző Fidesz–KDNP-pártszövetség, mostanra pedig kiderült: a prezidenciális rendszer jelentené a demokrácia végét. Holott az erős elnöki rendszer nem a demokrácia minőségét, pusztán a hatalom gyakorlásának módját, személyi körét érinti. Nem célunk a prezidenciális rendszer mellett érvelni. Már csak azért sem, mert Navracsics Tibor is elmondta, nem készülnek ilyen közjogi változásra, a Fidesz sohasem célozta meg az amerikai típusú elnöki rendszert. Prezidenciális rendszernek nevezzük, ahol az államelnök a végrehajtó hatalom fejeként, teljességgel elkülönülve a törvényhozó és az igazságszolgáltató hatalmi ágaktól, egy személyben egyesíti a reprezentációs köztársasági elnöki és a konkrét politikaformáló kormányfői feladatokat. Az Amerikai Egyesült Államokon kívül – ahol a Montesquieu-féle hatalmi elkülönülést a legszigorúbban értelmezik – csak egyes dél-amerikai országokban ismert ez a típusú közjogi berendezkedés. Mind az orosz, mind a francia, mind a román – tehát a tévesen prezidenciálisnak nevezett – rendszerekben az államfő és a kormányfő akár szembe is kerülhet egymással.
Ahol eleve van államfő és kormányfő, a kérdés csak az, ki az erősebb, és mennyivel. A közjogi lehetőségek skálája elég széles: egyik póluson van a független végrehajtói hatalmat gyakorló elnök típusa (Franciaország, Oroszország), ahol a kormányfő az elnök kinevezettje, a másik oldalt pedig a kancellári típusú kormányzás adja, ahol a miniszterelnök határozza meg a végrehajtás, sőt, áttételesen a törvényhozás célját, irányát: itt az államelnök pusztán egy szép elnöki palota erkélyének biodíszlete. Integetnie és mosolyognia kell.
Magyarországon egyesek a gyenge jogkörökben és a parlament általi választásban látják az államelnök függetlenségét. Holott az államelnök éppen ott nem tudhat ellensúlyt kifejteni – a kancellári rendszerekben nem is ez a feladata –, ahol a parlament választja őt és jogkörei voltaképp csak időhúzásra, de nem politikacsinálásra alkalmasak. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor és Angela Merkel – Merkel kissé izzadva, de azért végül mégiscsak – a saját jelöltjét ültethette az államelnöki székbe. Egy erős elnöki rendszerben értelemszerűen ilyenre nem kerülhetne sor, ott ugyanis az elnököt közvetlenül választják. Az elnök ilyenkor a közvetlen legitimitás miatt képezhet ellensúlyt a kormányerővel szemben. Magyarország majd mindegyik szomszédjánál az államfőt éppen ilyen okokból választhatják közvetlenül a választópolgárok.
Nálunk azonban, ahol a parlamenti többség jogosult államfőt választani, természetes, hogy az elnök nem a kormány ellensúlya, hanem támogatója. Így lesz Németországban, így lesz Magyarországon is. És Christian Wulff vagy Schmitt Pál elnöklete alatt sem omlik majd össze a demokrácia.
Ellentmondásos tehát azon lobbicsoportok érvelése, amelyek egyszerre akarnak gyenge, parlament által választott elnököt, de közben ellensúlyra vágynak. Egy kancellári rendszerben az államfőt mindig a kormánytöbbség választja. Aki az államelnököt hatalmi ellensúlynak tartja, teljességgel félreérti a kancellári rendszert. E rendszerben – márpedig a német közjogi berendezkedésről mintázott magyar modellben is a miniszterelnök a politika elsődleges szereplője – az államfő nem a kancellár ellenfele, nem is ellensúlya, hanem partnere.
Akik azt szeretnék, hogy a magyar államfő Orbán Viktor politikájának legfőbb kritikusa legyen, voltaképpen az erős elnöki rendszerre mondanának igent – arra, amit egyébként e körök elvetnek. Egyszerre követelik a kancellári rendszer megőrzését és a gyenge államfői jogkör fenntartását. Azaz egy közjogi lehetetlenséget.
Magyarországon mind az erős, mind a gyenge államfői hatalomgyakorlásnak megvannak a történelmi előképei. Kossuth Lajos, Károlyi Mihály, Horthy Miklós és Tildy Zoltán államfői jogkörei szintén jóval szélesebbek voltak, mint az egy kancellári, parlamentáris rendszerben megszokott. Amennyiben egy új alkotmányban ismét erősebb jogkörökkel rendelkezne az államfő, az semmiképp sem jelentene újdonságot a magyar közjog történetében. Magyarországon az erős államfő és az erős kormányfő intézménye egyaránt ismert. Hogy az új magyar alkotmány készítői melyik megoldást választják, politikai döntés eredménye. Minden közjogi szerkezetben szükség van egy szuverénre: aki dönt. Akár a kormányfő, akár az államfő lesz az, a demokráciára mindez semmiféle veszélyt nem jelent.

A szerző jogász, újságíró