Polgári elhajlás

Tiltakoztak a lakók. A székesfőváros tanácsához intézett beadványukban nem először kérték, hogy „a VI. kerületi Szerecsen utcza 35. sz. háznak mulató átalakítása iránti kérelmét elutasítani kegyeskedjék”. Friedmann Adolfné orfeuma végül mégis megépült az alkalmatlannak tartott helyen. A stílusában korábban Lechner-követő Lajta Béla tervezte különleges szeceszsziós palota, ahogy a korabeli Pesti Futár leírja, szürke márvánnyal borított homlokzatú, amelyet „vörösrézből domborított és aranyozott attika koronáz, felettébb díszes és feltűnő, mégis egységes voltában ízléses és eredeti benyomást adó”.
Friedmann-né nyilván nem sejthette, milyen kalandos pálya vár a Parisiana névre keresztelt, 1909 februárjában megnyitott mulatójának fedelet adó épületre, s azt sem, hogy milyen történelmi metamorfózison mennek majd keresztül a falai között otthont találó társulatok.
Az amerikai, francia, lengyel és magyar artistákat alkalmazó tulajdonosnőnek hamar elfogyott a pénze, s néhány sikertelen újjáélesztési kísérlet után elárverezték az orfeumot, hogy aztán, immár az 1949-es államosításig, Palais de Dance néven nyisson ki újra a Wertheimer család tulajdonaként. A menet közben Kristálypalotának átkeresztelt műintézmény 1919 őszétől operettet játszó Revüszínházként, majd Blaha Lujza Színházként működött, aztán a világgazdasági ínségben számtalanszor csődbe jutott Kamaraszínház, a Nemzeti Kamaraszínháza, majd a második világháború végéig a Vaszary János igazgatta, a legvadabb kommunista időkben sommásan csak szélsőjobbnak minősített Andrássy Színház vert itt tanyát.
Gyakorlatilag átjáróházként működött az épület a háború után is: Várkonyi Zoltán emlékezetes Művész Színháza költözött ide négy évre. A korabeli Budapest egyik legszínvonalasabb teátrumát a másik nagy színházcsináló, Major Tamás közreműködésével számolták fel, Várkonyi pártbüntetést is kapott „polgári elhajlása” miatt az államosításkor. Az épület új főnökévé sógorát és barátját, Fábri Zoltánt tették, akinek kiskamaszokat megszólító intézményt kellett szerveznie a menet közben szocreál módon átszabott palotában. Az Úttörő Színházból aztán Ifjúsági, majd Jókai Színház lett, s a nyolcvanas évek végéig Arany János nevét viselve a tizenéves generáció szórakoztatva nevelésének feladatát kellett ellátnia.
A hatvanas-hetvenes évek kilógnak a sorból: Kazimir Károly avantgárd Tháliája működött itt a Kalevalával, a török árnyjátékból eredő Karagözzel, Örkény Tótékjával – Dajka Margit, Latinovits, Nagy Attila alakította a főszerepeket – és Fejes Rozsdatemetőjével.
A rendszerváltozás idejére lezüllött, kommersz modernséggel átszabott házat négy esztendőn át renoválták. Külsőre, kisebb eltérésekkel, visszanyerte eredeti formáját, nézőtere pedig Vágó László 1921-es átépítését figyelembe véve újult meg Kőnig Tamás és Wagner Péter tervei alapján. Itt lelt otthonra az előbb Székely Gábor, jelenleg Márta István igazgatta Új Színház, amely a korábbi fénykorokhoz hasonló erős társulattal büszkélkedhet. S ez nem kis dolog, ha belegondolunk, hogy itt kezdte pályáját Darvas Iván, de rendszeresen fellépett itt az említettek mellett Bajor Gizi, Sennyey Vera, Muráti Lili, Sulyok Mária, Törzs Jenő, Uray Tivadar, Páger Antal, Pécsi Sándor és Somogyvári Rudolf is. A teátrumról most megjelent kötet építészeti és színháztörténeti szempontból vizsgálja imponáló alapossággal és színvonallal, számtalan fényképpel, korabeli dokumentummal illusztrálva a mai Paulay Ede utcai palota történetét.
(Dávid Ferenc–Gajdó Tamás: Színház a Szerecsen utczában. Új Színház–Kossuth Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 2990 forint)