Úgy tűnik, százévenként erőt vesz Amerikán ideái elterjesztésének vágya, amelyet az a meg-megújuló hit táplál, hogy az Egyesült Államok az egész világ számára modellül szolgál. Azaz alapeszméi nem csupán egy nemzet számára készültek, hanem univerzális érvényességűek. Másként megfogalmazva, amikor Amerika új évszázadot kezd történelmében, egyfajta millenarista hit lesz úrrá rajta, amelyet éppen regnáló elnöke nyilvánít ki a világnak. Amit azonban Thomas Jefferson még csak filozófiai szinten fogalmazott meg 1801 és 1809 közötti elnöksége alatt, azt Theodore Roosevelt (1901–1909) külügyi doktrínává tette, George W. Bush viszont 2001 és 2009 között két háborúban is a fegyverek erejével adott neki nyomatékot.
A gyarmatok függetlenné válása után nem sokkal a legélesebb szeműek már észrevették, hogy az ifjú köztársaság a világtörténet alakítója lehet. Tocqueville tengerentúli utazása (1835) alkalmával jegyezte fel A demokrácia Amerikában című munkájában: „A mai időkben két óriási nemzet van, amelyek ugyan egészen más pontról indulnak, de úgy tűnik, ugyanoda fognak érkezni. Az oroszokra és az amerikaiakra gondolok. Minden más nemzet elérni látszik korlátait, ám ezek még növekedésben vannak.”
S valóban: a későbbi keleti oldalon ekkor Szibéria és a távol-keleti területek benépesítése volt napirenden, a hidegháború majdani nyugati pólusa pedig éppen nyugati határának Csendes-óceán felé tolásával volt elfoglalva. Amerika célja a XIX. század egészében saját kontinense teljes birtokbavétele volt: óceántól óceánig, Kanadától az egyre délebbre kerülő mexikói határig. Amint Tocqueville jóslata kicsivel több, mint száz év múlva fényesen beigazolódott, úgy vált csupán feleenynyi idő alatt valósággá William Thomas Stead ünnepelt brit újságíró könyvének (1902) üzenete. A világ amerikanizálása, avagy a XX. század trendje című könyvében azt írta, hogy Amerika gazdasági-pénzügyi és katonai-diplomáciai ereje révén a XX. század urává válhat, ugyanis presztízse, nemzetközi szerepe már a századelőn erre predesztinálja. Stead könyvének előlapját Theodore Roosevelt monoklis portréja díszítette.
A kétezres évek első tizedében egyre-másra születtek azok a könyvek (például 2008-ban Andrew J. Bachevich A hatalom korlátai – Az amerikai különlegesség vége című kötete), amelyek úgy kritizálták a világ egypólusúvá tételének ügyét előmozdító Bush-rezsim iraki és afganisztáni háborúját, hogy eközben bejelentették: az amerikai birodalmi lét a végéhez közeledik. Úgy tűnik, ez valóban folyamatban van.
George Washington és alelnöke, John Adams éles vitákat folytatott a XVIII. század végén a külügyminisztériumot vezető Thomas Jeffersonnal arról, hogy beavatkozzon-e az új köztársaság a francia forradalom és a brit korona közötti háborúba. Végül sem az első elnök, sem utódja, Adams nem adta fel az ország semlegességét, sőt Washington búcsúbeszédében óvott attól, hogy „Amerika belefolyjon az európai országok zavaros és kiismerhetetlen perpatvaraiba”. Jefferson, miután nem sikerült a franciák mellé állítania Amerikát, 1793-ban lemondott, két elnöki ciklusa alatt (1801–1809) pedig nem tört ki számottevő nemzetközi konfliktus. Eszméi azonban élesen elkülönültek két elődjéétől: míg azok szorosabb központi kormányzat alá vonták volna a tizenhárom egykori gyarmatot, és úgy vélték, Amerika ideáljai csak Amerika számára értelmezhetőek, addig ő laza államszövetséget képzelt el, és kijelentette, hogy „Amerika egyetemes nemzet, egyetemes értékekkel”, amelyeket nem kell félni védelmezi a határokon kívül is. James Monroe elnök a róla elnevezett doktrína kihirdetésével (1823) szintén az elzárkózás mellett döntött az amerikai kontinensen kívül, utódja és egykori külügyminisztere, John Quincy Adams elnök (John Adams fia) pedig kijelentette: Amerika ugyan a szabadság zászlóvivője, de más országok küzdelmeiben „csak imáival vehet részt, és nem üldözhet szörnyeket az óceánon túl”.
A XIX. század végére befejeződött a vadnyugat betörése, az Egyesült Államok elérte mai határait délen és a Csendes-óceán térségében nyugaton. A természetes korlátok hamarosan szűkösnek bizonyultak. Békeszerető kampányával az 1896-os választásokat megnyerő republikánus William McKinley egy évvel beiktatása után ugyanis – a spanyol uralom ellen lázadó kubai nép megsegítése érdekében, casus belliként pedig a Maine csatahajtó elsüllyesztésére hivatkozva – elfoglalta Kubát, Guamot, Puerto Ricót, és húszmillió dollárért megvette a Fülöp-szigeteket. Szintén 1898-ban került amerikai birtokba Hawaii is, majd Kínában meghirdették a „nyitott kapuk elvét”.
Amerika úgy lépett ki a világba, hogy eközben egyetemes ideáira hivatkozott.
Mindez azonban nem a tétova elnöknek, hanem energikus hajózási miniszterhelyettesének volt köszönhető. Theodore Rooseveltről van szó. A „republikánus dendi” az 1812-es brit–amerikai háború flottaügyéről írta diplomamunkáját. Később olyannyira lenyűgözte a part felé tolódó nyugati határszél romantikája, hogy négykötetes magnum opust alkotott A nyugat megszerzése címmel. Lelkes vadász hírében állt, és óriási kiterjedésű nemzeti parkokat alapított (amiért William Brands történész az „utolsó romantikusnak” nevezte). Két történeti munkája alapján kijelenthetjük, hogy Roosevelt először is a szükséges nagyhatalommá válás kulcskérdéseként kezelte a hadihajó-fejlesztést, másodszor a vadnyugat civilizálása után egy évtizeddel nemcsak e határok átlépését, hanem az eszmék exportját is elképzelhetőnek tartotta. Az ideákat ágyúnaszádoknak kellett célba juttatniuk.
Theodore Roosevelt már 1897-ben humanitárius okokra hivatkozva javasolta a kubai intervenciót, a Maine elsüllyesztését pedig igyekezett a spanyoloknak betudni. A háború alatt önkéntes lovascsapata élén kitűzte a csillagos-sávos lobogót a San Juan hegyre. A népszerűség egyenesen New York állam kormányzói székébe röpítette, majd 1900-ban alelnökjelölt lett. Miután McKinleyt újraválasztása után nem sokkal meggyilkolták, Roosevelt – aki ekkor már a századfordulós nacionalizmus sztárja, az amerikai felsőbbrendűség-tudat és az angolszász büszkeség ikonja volt – alelnökből elnökké avanzsált. Első ciklusa alatt, 1901 és 1904 között, majd újraválasztásától hivatala 1909-es letételéig a Fehér Ház hivatalos életrajza szerint „a progresszív reformokkal párosította az erős külpolitikai cselekvést”. Így vált lehetségessé, hogy a baloldal a trösztellenes eljárásokat foganatosító, a nagytőkések politikai befolyását tudatosan csökkenteni igyekvő, a gazdaságba állami szabályokat (tripartit tárgyalások, szövetségi vasútitarifa-szabályozás) iktató, a környezetvédelem ügyét korán felkaroló alakot lát benne. Roosevelt ráadásul 1912-ben a harmadik félként induló Progresszív Párt elnökjelöltje volt. A jobboldal héjái pedig a katonai költségvetés növelőjeként, a két óceánon futó hajóhad és a modern amerikai nagyhatalom megteremtőjeként tisztelik.
Ellenpéldák is akadnak azonban. Az erősen balos Michael Hofstadter 1948-ban „a modern amerikai militarizmus és imperializmus romantikus-nacionalista hősének” nevezte, a Bush-féle háborúkat ellenző ókonzervatívok pedig vele szemben arra a Calvin Coolidge-re hivatkoznak, aki 1923–1929 közötti elnöksége idején visszatért Washington izolacionalizmusához, és hagyta a maga útján járni a piacot.
A keleti parti politikai elitet megvető Theodore Roosevelt inkább egyedül döntött, mintsem hogy kikérte volna a kongresszus véleményét, amiért Edmund Morris Theodore rex címmel írt róla könyvet 2001-ben. S valóban: „Teddy” saját külügyminiszterét alakítva ott folytatta, ahol Kubában abbahagyta. Első elnöki ciklusa alatt segített kirobbantani a panamai forradalmat, hogy a kormány elűzését követően a stratégiai ponton fekvő országon áthaladhasson az amerikai érdekeltségű vasútvonal. 1905-ben úgy értelmezte át a Monroe-elvet, hogy Amerika fegyverrel avatkozhat be a karibi és a latin-amerikai térség kis államainak ügyeibe. Ennek alapján még az év során gazdasági „csődbiztost” állított a Dominikai Köztársaság élére. 1906-ban tárgyalóasztalhoz ültette a több éve háborúskodó orosz és japán felet, amiért megkapta a Nobel-békedíjat. Adminisztrációja idején többször hangoztatta, hogy „a civilizált nemzeteknek beavatkozási joguk van, amit a nyugati féltekén az USA ereje úgy láthat el, mint egy nemzetközi rendfenntartó hatalom”.
Amint a spanyol–amerikai háború idején tengerészetügyi miniszterhelyettesként, úgy elnöksége alatt országa nagyhatalmi státusát demonstrálandó azt vallotta, hogy „az emberiség jóléte érdekében civilizálni kell a világ barbár tájait”. Mark Twain azt írta erről, hogy „a haladás és a felvilágosítás fáklyái kiválóan alkalmasak falvak felgyújtására is”.
Theodore Roosevelt pontosan száz évvel korábban kezdte és végezte szintén kétciklusnyi elnöki hivatalát, mint ifjabb Bush (akit a baloldali szubkultúrákban a W betű déli akcentus szerinti kiejtése miatt Dubya-nek „becéznek”). A XX. század elején és végén álló elnökök munkássága között számos párhuzam vonható. Ezt tette 2009-ben Jackson Lear is Egy nemzet újjászületése – A modern Amerika megteremtése című könyvében. Az 1877 és 1920 közé eső vizsgált szakaszt „Roosevelt korának” nevezi, és kijelenti, hogy a saját ciklusai mellett a McKinley-kabinetben is jelentős szerepet játszó „Teddy” a nagyhatalmi státus megszerzésével járult hozzá a modern Amerika megteremtéséhez. A pacifista szerző úgy véli: Roosevelt aktivista nyolc éve teljes mértékben párhuzamba állítható Bush unipoláris vállalkozásával. Lear könyvével egy időben, de kevesebb szaktudással és nagyobb elfogultsággal jelentette meg munkáját James Bradley Birodalmi cirkálás – A birodalom és a háború titkos története címmel. Kötetének állítása szerint Roosevelt az angolszász „master race” világhódító missziójában hitt, és mivel a japánokat „tiszteletbeli árjáknak” tekintette, elősegítette ázsiai hódításaikat azzal a feltétellel, ha Tokió nem avatkozik az amerikai civilizáció csendes-óceáni terjesztésébe. Bradley túlkoncepcionalizált felvetése szerint Roosevelt ezzel a második világháború véres amerikai–japán összecsapásának magvát hintette el. (A szerző apja egyébként jelen volt a híres Ivo Dzsima-i zászlóállításon, ez ihlette Apáink lobogója című könyvét, amelyet Clint Eastwood filmeposzban dolgozott fel.)
A Newsweek szerkesztője, Thomas Evan az idén A háború szerelmesei cím alatt foglalta össze Roosevelt 1898-as szerepét. A szerző tétele úgy szól, hogy az elnök egyenesen szerette a háborút, és jelentős szerepe volt abban, hogy Amerika a meggyengült spanyol birodalom kubai végvidékén próbálta ki először acélosodó izmait. Thomas Evan olyan párhuzamokat vél felfedezni a két republikánus elnök háborús politikájában, mint a nemzetbiztonságilag nem jelentős térségek elfoglalása (Kuba, Fülöp-szigetek, illetve Afganisztán, Irak), valamint a tisztázatlan háborús okok (a Maine csatahajó, illetve Szaddám tömegpusztító fegyvereinek ügye).
Jonathan S. Tobin, a Bush-éra szellemi megalapozásában elévülhetetlen érdemeket szerző újneokonzervatív Commentary magazin lapigazgatója valósággal tüzet okádott Evan és Bradley könyvét szemlézve. Mindez nem meglepő. William Kristol és Robert Kagan már 2000-ben – a „jóindulatú globális hegemónia” doktrínájának megfogalmazásával egy időben – egyetértéssel idézte Rooseveltet arról, hogy az Államoknak határozottan határain kívülre kell lépnie nemzetközi tényezővé válásához. Az új évezred elején a szerzőpáros szimpátiával tekintett vissza a száz évvel korábbi elnök nacionalizmusára, amelyet nem hagyományos nemzeti érzésnek, hanem terjeszteni szükséges „univerzális elvek összességének” nevezett. Irwin Stelzer 2004-ben „Bush irányvonalától kevéssé különbözőnek” nevezte Theodore Roosevelt regnálását, és úgy vélte: a XIX–XX. század fordulójának amerikai egyedül cselekvése azonosságot mutat az egypólusú világrendben gondolkodó Bush-érával. Ráadásul mindkét elnök kizárólag Amerika erejében és univerzális küldetésében hitt. Max Boot ugyanakkor így fogalmazott: Rooseveltet kiemelt hely illeti meg kora neokonjainak hősei között, mivel nem félt fegyveres erőt használni ott, ahol veszély fenyegette Amerika ideáljait. Legyen az akár egy egészen más civilizációhoz tartozó ország.
Robert Kagan Veszélyes nemzet című könyvében (2006) az alapító atyák korától 1909-ig tekintette át Amerika külpolitikájának történetét. A zárófejezetben úgy ünnepelte Rooseveltet mint a „globális hegemónia” előfutárát és a „demokratikus internacionalizmus” első, amerikai erő általi kifejtőjét.
A régi mondás azonban a birodalomépítők esetében is igaz: a kevesebb néha több. Amerika tiszteletre méltó nemzeti értékei az óceánok szegélyezte nagy térségen belüli és nem azon kívüli használatra születtek. Minél inkább terjeszteni akarja őket egy-egy, évszázadonként eljövő imperátor, annál kevésbé érvényesülnek hagyományos kereteik között.
origo.hu
Két keréken érkezik a segítség Peres Rolandnak, speciális autóra gyűjtenek
