Baja vagy Budapest? Melyik az otthon?
– Baja a szülőház, ahol dolgozni lehet, mert ott van minden anyagom. Még édesanyám kezdte el gyűjteni. Az otthon Budapest, de állandó kétlakiságban. Nem Baján, hanem Jánoshalmán születtem egyébként, de rögtön utána beköltöztünk a városba. Ott jártam nyolc évig a ciszterci gimnáziumba – oda járt mindenki, aki számított –, és onnan kerültem el a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára, Pestre.
– A jogi pálya végül el sem kezdődött?
– Dehogynem. A szakdolgozatomat 1950-ben írtam Seholsincsország államrezonja – Három utópia a kései középkorból címmel, majd 1957-ig ügyvédkedtem, a szakvizsgát is letettem. Utána majd tíz évig voltam vállalati jogász. Belső munkatársa csak 1968-ban lettem a Magyar Rádiónak.
– Addig szunnyadt a riporter?
– Nem egészen. Egyetemista voltam még, a Szent Imre Kollégiumban laktam, amikor bemondópályázatot írt ki a rádió. Szövegeket kellett olvasni, volt hangpróba, és kivittek bennünket helyzetgyakorlatra is: a Gellért Szálló teraszáról kellett közvetíteni. Megfeleltem. Attól kezdve kaptam bemondómunkát, ez volt a zsebpénz. Utóbb derült ki, hogy szerződést is küldtek, de anyámék eldugták, mert nem örültek, hogy a gyerek ilyennel foglalkozik. Azt szerették volna, hogy olyan ember legyen, akit meg lehet szólítani.
– Nem is érdekelte a jogászkodás?
– Igazán nem, csak a római jog. Mert annak volt kultúrtörténete.
– És mi volt a vonzó a rádiózásban?
– Hogy mindjárt a mély vízbe dobtak. A belpolitikai rovatnál mindent kellett csinálni, csak sportot nem közvetítettem. Még énekeltem is. Minden érdekelt, és mivel nem voltam párttag, mindenre használtak is. És főként hagyták, hogy menjek a magam feje után. Az első önálló műsoraim a néprajzról szóltak, csíkászokról, vízi emberekről. Azután előjöttem azzal, hogy a Bibliát szeretném megismertetni mint a művelődéstörténet leggazdagabb forrását. Beadtam a műsortervet, először kinevettek, a szerkesztőbizottság nem fogadta el. De miután elkészült a próbaműsor, elindult a Biblia világa sorozat, persze intellektuális adásidőben, 21.40-kor, és váratlanul nagy siker lett. A műsorból könyv is született, mely több kiadást is megért, nívódíjat kaptam érte, a Népszabadságban pedig azon keseregtek, hogy nekik ilyen témát nem engednek. Lett folytatása is: a Beszélgetések a Bibliáról, és eljutottunk végül oda, hogy ezek a műsorok rangot adtak a rádiónak. Emellett készítettük Boros Jánossal a nyelvtörténeti sorozatunkat, mely a finnugor rokonsággal és a magyar őstörténettel foglalkozott. Ennek köszönhetően utazhattam először külföldre, a Szovjetunióba, ahol végigjártuk a nyelvrokonokat. Ebből is kötet lett, a Vendégségben őseinknél.
– Olyan gazdag volt akkor még a Magyar Rádió, hogy utaztathatta egy műsor kedvéért akár hónapokra is a munkatársait?
– Hárs István elnök azt mondta, mindenre van pénz, ami a műsorhoz kell. A referencia pedig a korábbi siker volt.
– Évtizedekig a Magyar Rádió egyik legismertebb hangja volt. Ez akkor még nagyobb népszerűséget jelentett, mint ma?
– A trafikos előre köszönt. Nagyobb dolog volt rádiósnak, mint tévésnek lenni. Reggeltől estig dolgoztam, nemcsak én, a kollégáim is. Azt mondogatták: ha kinyitjuk a gázcsapot, abból is a Rapcsányi beszél. Aggódó orvosnők írtak, hogyan maradjunk egészségesek. Mikrofon nélkül nem tudtam magam elképzelni az utcán. A legkülönbözőbb feladatokat kaptuk, a portréktól az élő közvetítésekig. Mivel Rapcsányi, Fikár László és Petress István nem voltak párttagok, őket mindenre fel lehetett használni.
– Ebbe beletartozott a pártprominensekkel készülő interjú is. Milyenek voltak e mindenható emberek közelről?
– Mindenkihez kétszer mentem. Először mikrofon nélkül, csokor virággal.
– Virágot vitt a pártvezetőknek?
– Nem nekik, hanem a feleségüknek. Mert ragaszkodtam ahhoz, hogy ezek az interjúk ne a hivatalban, hanem otthon készüljenek. Egészen más a légkör. A listát persze, hogy kihez kell menni, a pártközpont állította össze. Végeredményben kellemes beszélgetések voltak, mert az életükre voltam kíváncsi, arról pedig mindannyian szívesen vallottak. Marosán például kimondottan bőbeszédű volt, Péter János pedig bevallotta, hogy ha újrakezdhetné, megint pap lenne. Az újságíró legfontosabb tulajdonsága a kíváncsiság. Ismeretet akar szerezni, közben persze tapintatlanul belegyalogol a másik életébe, de azért nem használja ki, hanem a helyzetet akarja megvilágítani.
– Belpolitikai újságíró létére sokat utazott. Ezt hogy lehetett elintézni?
– A hetvenes években még nagy dolog volt egy prágai vagy egy NDK-út. De később, hogy megint Hársot említsem, ha elfogadtak egy külföldi utazással járó műsortervet, akkor az elnök mindent elintézett. Az utazások 1972–73-ban kezdődtek, előbb a már említett szovjet kirándulással, azután már évente. A legnehezebb az 1981-es izraeli út megszervezése volt. Akkor még nem volt a két ország között diplomáciai kapcsolat. De mivel Scheiber Sándor professzorral a Biblia-műsorok kapcsán igen jó viszonyban voltam, megszervezett egy meghívást a tel-avivi Bar Ilan Egyetemre, ahol két hónapot tölthettem. Ezzel régi vágyam teljesült. Nekem a nagy szerelem mindig a kultúr- és vallástörténet volt, ebbe belefér minden vallás. A mediterráneum, a Közel-Kelet megismerése pedig a nagy vágy volt, amely végül teljesült. Az Izraelről szóló riportkönyvem 1984-ben jelent meg.
– Nem sokkal később pedig megalakult a Magyar–Izraeli Baráti Társaság, amelynek elnöke lett…
– Kulturális társaságról van szó, mely a két nép közös sorsának megismertetését tűzte ki célul. Kulturális-tudományos életünkben sok az összefonódás, a társasági előadások ezekről szóltak. Amikor elkezdte a munkáját, tabutémákhoz nyúlt.
– A rendszerváltoztatás hajnalának tekinthetjük Nagy Imre és társai újratemetését, melynek rádiós magyar hangja is Rapcsányi László volt. Monstre műsor: reggel kilenctől este negyed hétig, ami komoly felkészülést és rutint igényel, hiszen a rádiósnak nem segít a kép.
– Gyakran megkérdezték már, hogy lehet felkészülni egy-egy hosszú élő adásra. Először is éjjel-nappal olvasni kell. Magam is ezt teszem, de mindebben nagyobb szerepe van az adottságnak, mint a tudásnak. Az élő adást nem lehet átírni, áthangolni, ott minden visszavonhatatlan, a műsorvezető hangulata, lelki hozzáállása, humora, egyszóval a jelenléte. Sokszor voltam színpadi műsorvezető, ott lehetett igazán megtanulni, hogyan is kell a közönséggel kapcsolatot, párbeszédet építeni. Hisz ő az igazi partner, ha nem működik együtt, akkor értelmetlen minden szó. A rádiós mindennapjai is erről szólnak. Csak ott kizárólag a hanggal lehet varázsolni.
– Túl szép és problémamentes lenne ez a beszélgetés, ha nem érintenénk a médiaháború időszakát, a kilencvenes évek elejét, amikor ha akart, ha nem, belekeveredett a politikába. Már azzal is, hogy Mester Ákosék menesztése után elvállalta a 168 Óra szerkesztését. Hogy emlékszik erre?
– Peregtek az események. Amikor átvettem a 168 Órát, ezt láttam a legjobb döntésnek. Ez is a rádiós munka része volt. Korholás vett körül a rádión belül, csomóan elkezdtek utálni, nem köszöntek. De én nem szálltam velük vitába. A hallgatóság sem volt túl lelkes a váltástól, voltak rossz telefonok, végül a műsor néhány adást követően megszűnt.
– Régi rádiós társainál nagyobb igénye van arra, hogy írásban is rögzítse, amit megélt. Riportjai évtizedek óta jelennek meg könyv alakban is, legújabban a könyvhétre, a Kairosz Kiadó gondozásában A távolság könnyű levegője című útirajzgyűjtemény. Miért fontos, hogy másnak átadja, utólag is, amit átélt?
– A hang elszáll, bennem pedig mindig erős volt a vágy, hogy olvasni is lehessen, amit elmondtam. Meg akarom osztani másokkal is azt az élményt, azt az örömöt, amit számomra a világ történetei jelentenek. És ez akkor lehetséges, ha a kultúrtörténet is szórakoztató, ha megismerhetők a sztorik, ha mindez közel hozható. Húsz körüli azoknak a könyveknek a száma, amelyek a rádiós munkám melléktermékei, pontosabban leírt változatai, és még nincs vége. Maradtak még a következő kötetre is.
– Tudja, azért az ember kicsit irigykedik, amikor a könyveit olvassa. Mert hogy van az, hogy amikor meglát egy helyet, híreset vagy kevésbé híreset, akkor nem az útikönyvet kezdi lapozgatni, hanem rácsodálkozik: jé, így néz ki? Már olyan sokszor elképzeltem magamban.
– Az ember járkál a világban, mikrofon vagy jegyzetfüzet a kezében, így járkál, akár szabadságon van, akár hivatalos úton. És figyel. Mert mindenből valami lesz. Lehet, hogy csak egy hangulat. Persze kell ehhez egy akkora könyvtár is, amelyik már helyettünk lakik a lakásban.
– Hallgat-e rádiót?
– Nem nagyon. Régen sem volt rá sok időm, ma meg a kép, a televízió kielégíti a kíváncsiságomat. Bár örökös tag vagyok, nem nagyon megyek a Bródy Sándor utcába. Nincs már ott ismerősöm.
– Sok még az anyag a fiókban?
– Inkább olyanok, amelyek a nagyobb témákból kimaradtak, vagy nem is lett belőlük rádióműsor, de azért az anyag dolgozott bennem. Már nem rádiósként gondolkodom. Csak összeszedem, amit érdekesnek tartok, és azt szeretném, ha ezekben az írásokban az olvasó is jól érezné magát.
– Mit mondhatna a legjobb rádiós korszakáról?
– Egy olyan táj, ahol szinte szelídek a hegyek is, a völgyek is, örömteli és nyugodalmas a lét. És jó mesélni róla.
origo.hu
Tankcsapda: íme a harmadik tag: „Ő az igazi”
