Teljes közbizonytalanság

Fehéren feketén

Én már jóval a dél-afrikai vb, sőt, Jimmy Jump megjelenése előtt, mondhatni, mindig is tudtam, hogy nincs, nem is lehet tökéletes biztonság. Na jó, nem mindig, de 1987. május 28. óta feltétlenül. Ekkor történt, hogy egy tizenkilenc esztendős nyugatnémet diák, bizonyos Mathias Rust Cessna–172-es típusú kisrepülőjével elstartolt Helsinkiből, azzal a lendülettel el is tűnt a radarok szeme elől, és miközben a földi irányítás azt találgatta, vajon hol veszhetett a tengerbe, ő kisimult ábrázattal landolt a kommunizmus és az éberség fővárosában, Moszkvában. Ott is mindjárt a Vörös tér majdnem kellős közepén. A komplett szovjet elhárító szervezet részéről elsőként egy helyi rendőr észlelte, de ő is azt hitte, filmet forgatnak.
E látszólagos veszélytelenségében is roppant veszélyes – az elkövetőre és a saját tévedhetetlenségét hirdető hatalmi monstrumra egyaránt az – diákcsínyhez képest mondjuk a New York ikertornyai ellen intézett 2001. szeptemberi támadás nemcsak otrombább, véresebb, nagyiparibb volt, de szakmai értelemben sokkal kisebb bravúr is.
Az igazi és emberi fricskát Mathias Rust mutatta, az ő példája óta kissé ingerülten, kissé szánakozva húzom el a számat, ha valamely jelentős nemzetközi rendezvény előtt azt hallom az illetékesektől: minden eshetőségre felkészültek. Hivatásomból adódóan elsősorban sportversenyek, Európa- és világbajnokságok kapcsán köszön vissza ez a megnyugtatónak szánt, de a rendbontók számára inkább kihívást jelentő hetvenkedés.
Minden eshetőségre ugyanis képtelenség felkészülni. Ahhoz ismerni kellene hat és fél milliárd ember összes agytekervényének legrejtettebb gondolatait, előre fel kéne deríteni a talán még konkrét tervet sem öltött ártó szándékot. Ugyan már! Hisz még én, az egyszerű tudósító is a legapróbb hókuszpókusz nélkül kezet rázhattam Bill Clinton amerikai elnökkel az 1996-os atlantai olimpia úszódöntői során, még a hogyléte felől is érdeklődhettem, miközben a testőrgárda elhűlten és bénultan bambult, a riadt szemekben a néma sikollyal: mit csinálnak ezek itt? Elismerem, amikor 2004-ben, Athénban Tony Blair brit miniszterelnökkel készültem hasonló akcióra, az ő erős embere már arra figyelmeztetett, ha még kettőt lépek, lelőnek, és felvetésemre, nem lépne-e ő kettőt, hogy összehozza a pacsizást, higgadtan válaszolta: nem, mert akkor őt lövik le. Két kollégám picit kárörvendve ki is röhögött, én pedig próbáltam megértetni velük: ilyenkor nemcsak az érdekes, sikerül-e, hanem az is, kin, min múlik, ha végül mégsem sikerül?
Hozzám hasonló trófeaszerzési céllal lopakodhatott az Old Trafford gyepére az az ismeretlen, aki egy ízben a Manchester United csapatképén pózolt együtt a vakuk és kamerák kereszttüzében a világsztárokkal, és a kész felvételek tanulmányozása során maguk a játékosok is azt találgatták: hogyhogy tizenketten vannak, és miként kerül oda, egyáltalán, ki az a krapek az álló sorban, kissé balra?
Erdélyi barátom kevesebbel is beérte, ő csak fél liter szilvapálinkát vágyott becsempészni a Puskás-stadionba, és ennek szemérmetlenül egyszerű módját választotta. Kérlelni kezdte a tokától bokáig testi motozást alkalmazó, vérprofi és hajthatatlan kapuőröket, ugyan, hadd vigye már be a fennen lobogtatott narancsszörpjét, mert gyógyszert szed, folyamatosan innia kell, ám azok a sokadik könyörgésre is rideg elutasítással felelték, ide bizony semmit, kivétel közvetlen életveszély esetén sincs. A srác így aztán megtörten adta át a jaffás flakont, és a bólogató izomagyúak között könnyedén besétált, belső zsebében a szilvóriummal.
Jimmy Jumpnak ennyi természetesen kevés. Ő számomra a sportvilág Mathias Rustja, igaz, gyengébb, „tutistább” kiadásban. Mert Észak-Koreában vagy akár a pekingi olimpián azért nem próbálkozott. Másutt viszont éppen eleget. A Jaume Marquet Cot néven, 1974-ben született katalán volt az, aki a johannesburgi spanyol–holland vb-döntő előtt valahogyan beszabadult a pályára, és piros sapkáját már majdnem ráhúzta az oldalvonal mellé közszemlére kitett Világkupára, amikor a sok száz vagy ezer „fogdmeg” közül egy végre észbe kapott, és pár centivel a cél előtt hatástalanította.
Jimmy Jump évente kirukkol legalább egy „hőstettel”: 2004-ben az Eb-döntőn Barcelona-zászlót vágott a portugál csapatkapitány, Figo képébe, 2005-ben a Real Madrid–Barca meccsen hajkurászták fel-alá a gyepen, 2006-ban a Villarreal–Arsenal BL-elődöntőben Thiery Henrynek „ajándékozott” egy Barcelona-trikót, 2007-ben a Liverpool kapusát, Pepe Reinát kínálta meg a sapkájával, 2008-ban a Németország–Törökország Eb-mecscsen tibeti zászlóval és „Tibet nem Kína” feliratú pólóban parádézott a pályán, 2009-ben a Roland Garroson Roger Federert vette célba, idén májusban pedig Oslóban, az eurovíziós dalfesztiválon melegített. Naná, hogy a színpadon.
Hogy a puszta exhibicionizmus hajtja vagy valami szelíd, de kezelhetetlen őrület, az tulajdonképpen az ő magánügye. Az viszont már nagyon is közügy, hogy ismétlődő ámokfutásaival rendre bizonyítja: tökéletes biztonság márpedig nincs.
Dél-Afrikában végképp nem volt. A földkerekség egyik legveszélyesebb országában riasztóan, szállodai lopásokkal, nyílt színi, utcai rablással kezdődött a labdarúgó-világbajnokság, ám egyszer csak helyreállt a béke és a rend. Persze megint azért, mert a hatóságok minden eshetőségre felkészültek, uralták a helyzetet.
Aztán nem egy profi bűnszövetkezet, hanem egy szem félnótás katalán csinált bohócot a tökéletesen záró biztonsági rendszerből. Ezredszer igazolva, hogy a rend léte vagy nemléte elsősorban nem a pandúrok, hanem a rablók akaratának függvénye. Ezért aztán, tisztelt rabló, gyilkos és rablógyilkos urak, köszönjük, hogy a hazájuk vagy a futball-vb iránt érzett tiszteletük miatt veszteg maradtak.
Ez persze nem hangzik túl biztatóan, de legalább igaz. Úgyhogy kíváncsian várom 2011-et, Jimmy Jump újabb bűvészmutatványát, és nagyon remélem, hogy az övénél ártóbb szándékkal sporteseményen nem találkozunk.
A bűnüldözőknek pedig addig is azt tanácsolom, éberségüket csak a szerénységük múlja felül.