Az államok nem örök életűek – kezdte válaszát februárban Bart de Wever, a minapi belgiumi választásokon győztes szeparatista párt, az Új Flamand Szövetség elnöke arra a kérdésünkre, amelyben Flandria esetleges függetlenségét firtattuk (Észak, dél. 2010. február 20.). A közelmúltból példaként hozta fel a Szovjetuniót, Csehszlovákiát és Jugoszláviát. S ha rajta múlik, nem is olyan sokára Belgium is beleillik majd ebbe a felsorolásba.
Belgiumban az államalkotó nemzetek tagjai már most igen kevés területen működnek együtt, és ezalól természetesen a választás sem kivétel. A meglehetősen bonyolult, kétkamarás választási rendszerben még az azonos politikai családhoz tartozó pártoknak is létezik flamand, illetve vallon változatuk, s vannak csak az egyik vagy másik országrészben induló formációk is. A flamandok flamand, a vallonok vallon pártokra szavaznak (kivéve a vegyes brüsszeli régiót, ahol a szavazópolgárok dönthetnek, milyen nyelvű alakulatot támogatnak), majd ezek összeülnek a közös parlamentben, hogy megpróbáljanak dűlőre jutni az ország ügyeit illetően. (Hogy ez mennyire nehezükre esik, bebizonyosodott 2007-ben, amikor – új rekordot beállítva – csak a kormányalakítás 194 napot vett igénybe.) Június 13-án történelmi eredmény született: a Belgium szétszakításáért küzdő N-VA, az Új Flamand Szövetség mind Flandriában, mind a szövetségi parlamentben a legnagyobb párt lett, megelőzve a vallon szocialistákat. Ha De Weverék szavazataihoz hozzászámoljuk a szintén szeparatista (egyúttal erősen idegenellenes) Flamand Érdek és a flamand politika nagy öregje, a holland Pim Fortuynt és Geert Wilderst példaképének tekintő Jean-Marie Dedecker által vezetett formáció eredményeit, kiderül, hogy ma már a flamand polgároknak csaknem fele az idén éppen 180 éves ország megszüntetésére voksol.
A függetlenségpártiak győzelme alááshatja a belga állam alapjait, hüledezik most az európai sajtó nagy része, nem véve tudomást arról, hogy ezek az alapok sohasem voltak különösebben stabilak, és a szakadáspártiak mostani győzelme csak egy folyamat újabb – bár kétségtelenül látványos – állomása. Olyan országról van szó, ahol a két egymás mellett élő nemzet tagjai talán még a magyarokat és a szlovákokat is lekörözik a másik iránti bizalmatlanságban. Olyan országról, ahol minden flamand betéve ismeri a „vallon elnyomásról” szóló hol valós, hol kicsit túlszínezett rémtörténeteket. Például Piet van Rossem nagyon is valóságos esetét: az ifjú flamand diák az első világháborúban, felbuzdulva I. Albert király kétségbeesett segélykiáltásán, és számos nemzettársához hasonlóan bízva abban, hogy részvételük a háborúban segítheti a „flamand ügyet”, például a genti egyetem holland nyelvűvé tételét, önként jelentkezett a hadseregbe. Aztán amikor a sorakozónál „présent” helyett anyanyelvén kiáltott „jelent”, azon nyomban letartóztatták. Se szeri, se száma a hasonló és ennél jóval súlyosabb eseteknek.
Érthető módon az együttélés haszonélvezői, a közös kasszából szociális rendszerük fenntartására milliárdokat kapó szegényebb vallonok nem az elszakadás hívei, magyarázza a már idézett De Wever (a politikus februárban hosszan válaszolt kérdéseimre, szavaiból most csak azokat a részeket idézem, amelyek korábbi cikkembe nem kerültek be, de most aktuálissá váltak a júniusi fejlemények miatt).
– A vallon nacionalizmus kifejezetten erős volt a második világháború utáni évtizedben, de aztán ezeket az áramlatokat magába olvasztotta a hatalmasra növő szocialista párt – fejtegette De Wever. – A vallonokkal pedig elhitették, hogy a jóléti állam megmaradásának egyetlen garanciája Belgium továbbélése. Ilyen módon a vallon nacionalizmus mára belga nacionalizmussá alakult. A flamand függetlenségi, de még a kevésbé direkt államreform-kezdeményezéseket is fenyegetésként élik meg. Ez aztán olyan pikáns helyzetekhoz vezet, mint hogy például az amúgy köztársaságpárti szocialisták Vallóniában elkötelezett királyságpártiak, mert úgy vélik, ezzel is a status quo fennmaradását segíthetik elő.
Ugyanakkor, vélte a pártelnök, az ország déli részében is megjelentek az ezzel ellentétes vélemények. A francia nyelvű közgazdászok legutóbbi kongresszusának résztvevői például, szembemenve az összes jelentős politikai párt véleményével, nyíltan kiálltak a gyakorlatilag a szakadás előszobájának tekinthető, az országot első lépésben konföderációvá alakító államreform mellett.
– A flamand mozgalom mindig is igyekezett kapcsolatot teremteni a vallonokkal – így De Wever. – A flamand nacionalisták nem ellenségként tekintenek a vallonokra, ellenkezőleg. A mi ellenségünk nem Vallónia, hanem a mindent megbénító Belgium. És ez a vallonokra is igaz. A déli országrészben nagyon is időszerű változásokra nem kerülhet sor addig, amíg a vallonok mást sem tesznek, mint a belga szociális hálóba kapaszkodva próbálnak túlélni.
Logikus beszéd, amelyre az elkövetkező napokban is szüksége lesz az Új Flamand Szövetség vezetőjének, hiszen eltökélt szándéka, hogy gyors és hatékony tárgyalásokon egyezik meg a leendő miniszterelnökkel, a vallon szocialista Elio di Rupóval a lehetséges kormányalakításról. Ez, bár a két formáció lényegében mindenben mást gondol a világról és Belgiumról, nem lehetetlen, főként, ha ki tudnak találni valamit a legneuralgikusabb pont, a brüsszeli régió kezelésére. A „flamand tengerben” fekvő főváros és környéke mára jórészt elfranciásodott, egy esetleges szétválás utáni hovatartozása egyelőre megoldhatatlannak tűnő kérdés. Ám az már körvonalazódik, hogy mi lesz a vallonokkal: egy francia felmérés szerint a déli szomszédok kétharmada szívesen adoptálná a javarészt egyébként is francia nyelvű „rokonokat” – a határvidéken még többen, 75 százaléknyian pártolják az egyesülést.
A lehetetlen a szemünk láttára válik valósággá. Néhány éve, évtizede még csak a legelvakultabb nacionalista „belgák” hittek abban, hogy Belgium szétesik – ma pedig egyre inkább az ellenkezője tűnik elképzelhetetlennek. Közben a szomszédos Hollandiában is hajmeresztő dolgok történnek: az iszlámellenes, a mérvadó európai sajtó által máig a „szélsőjobboldali” jelzővel elintézett Geert Wilders-féle Szabadságpárt kis híján megháromszorozta képviselői számát, s a harmadik legnagyobb parlamenti erővé vált. A „régi világ” értetlenül áll az események előtt. Daniel Cohn-Bendit ex-diákforradalmár így nyilatkozott a mostani európai választássorozat után: „A belgiumi, hollandiai (és magyarországi) választási eredmények a társadalom félelmeit tükrözik vissza.”
A választók, véli az európai zöldek képviselője, önnön identitásuk hangsúlyozásával védekeznek a globalizáció kihívásai ellen. A kissé lejárt szavatosságúnak tűnő magyarázattal szemben talán egészen másról van szó. Arról, hogy bizonyos értelemben még csak most ért véget a második világháború. Most jutottunk el oda, hogy a nacionalizmus szó visszakapja eredeti jelentését, és nem automatikusan sovinizmus értendő rajta. Arról, hogy lassan kritikus tömeggé duzzad a Cohn-Bendit fémjelezte felfogásban vállalhatatlan gondolatokat vallók száma, akiket már lehetetlen elintézni egyetlen röpke fasisztázással.
– Vegye tudomásul mindenki, hogy ezek után megkerülhetetlenek vagyunk! – ujjongott a hollandiai választások után a voksolás legnagyobb nyertese, Geert Wilders. S hasonlót élhetnek át a flamand önállóság hívei is: hatalmas győzelmük azt is jelzi, hogy a második világháborúban szükségszerűen kompromittálódott, a nácikkal együttműködő flamand függetlenségi mozgalom ismét tiszta lappal szállhat harcba eszményei megvalósításáért.
origo.hu
Lebuktak a tetőfedő maffia tagjai – videón a TV2 stábjának rajtaütése
