A berni döntőt a válogatott keret tagjaként nézhette, a kérdés csak az, honnan? Mert a kispadon nem ült.
– A lelátón voltam, mint a többi tartalék. Az évszázad mérkőzésén, az 1953-as angol–magyaron is meg a világbajnokságon is. Cserélni ugyanis akkoriban még nem lehetett, és ma már megáll az eszem, ha erre visszagondolok. A brazilok elleni negyeddöntőben például Tóth II már az első félidőben megsérült, onnantól a félpályánál álldogált, és fogta a taccszászlót. Néha egy kicsit beljebb sántikált, és ha Kocsis senkinek nem tudott passzolni, akkor odaadta neki a labdát, ő pedig azonnal visszagurította, de ennél többet nem tett hozzá a mérkőzéshez.
– Bezzeg a tartalékok, amikor edzőmeccset játszhattak a negyeddöntőben kiesett házigazdával, Svájccal! Igaz, hogy kilencet rúgtak?
– Nem emlékszem rá pontosan, hogy nyolcat vagy kilencet, de duzzadtunk az erőtől, a tettvágytól, mert mindent Puskásékkal, Bozsikékkal csináltunk végig, együtt étkeztünk, tréningeztünk, aztán a meccs előtt Sebes kihirdette az összeállítást, és mi a pálya helyett mehettünk a tribünre. Így amikor végre futballozhattunk, kitomboltuk magunkat, aminek a svájciak itták meg a levét, nem is találkoztak a labdával. Csikar bolondot csinált belőlük.
– Azt csinált volna a németekből is a döntőben?
– Utólag ki tudhatná? Közismert, hogy még itthon összezördült Sebessel (Sebes Gusztáv szövetségi kapitány – a szerk.), aki ezért megneheztelt rá, be sem nevezte a huszonkettes keretbe. Bozsikék harcolták ki egyáltalán, hogy huszonharmadikként, jutalomból kiutazhasson a vb-re.
– Puskás viszont sérüléséből lábadozva játékra jelentkezett. A keretben téma volt, hogy meg szabad-e bontani a címvédő Uruguay elleni elődöntőben győztes tizenegyet.
– Persze, téma volt, de ki hagyná ki a világ legjobbját? Pedig egyértelmű volt, hogy Öcsi messze nem százszázalékos, futni alig-alig tudott. Még az NSZK elleni első, 8-3-as meccsen Liebrich durván lerúgta…
– Ön szerint szándékosan?
– Valószínűleg. Pokoli kemény védő volt, ő kapta feladatul Puskás kiiktatását, és túl jól sikerült neki. De Öcsi a döntőn játszani akart, ami érthető, és mindannyian tutira vettük, hogy úgyis nyerünk. Ez volt a fő probléma, a hozzáállásunk. Elhittük, hogy megvan az arany, a döntő előtti este koccintottunk is rá, előre megünnepeltük.
– Felfoghatatlan. A pletyka szerint ráadásul néhányan nemcsak koccintottak, hanem tivornyáztak, hajnalig mulattak, méghozzá hölgytársaságban. Így volt?
– Az biztos, hogy a szállodát nem hagyta el senki. Néhányan egy szobában valóban összejöttek, de én nem voltam közöttük, lefeküdtem, Tóth Miskával együtt.
– Ő másnap játszott is, sőt, kikiáltották bűnbaknak, azt terjesztve róla, hogy Sebes Gusztáv veje, azért került be a csapatba.
– Ostobaság, semmi köze nem volt Sebeshez. Mind a két lábával remekül rúgott, gyors volt, csak sajnos kihagyott egy tiszta ziccert, mert nem nézett fel, és azt hitte, üres a kapu, ezért belelőtte a labdát a befutó hátvédbe.
– Róla legalább beszéltek, de a kimaradókról egy szót sem. Ezt akkor vagy most mennyire érezte, érzi méltánytalanságnak?
– Kénytelenek voltunk elfogadni. A hátvédsort végképp nem bontotta meg Sebes, pedig látszott, hogy néhányan egyre fáradtabbak, egyre lassabbak, de nem volt mit tennünk. A döntő után szaladtunk le az öltözőbe, ahol a játékosok úgy ültek a padon, mint akiket agyonvertek. Mi négyen beoldalogtunk a fürdőbe, Sebes utánunk jött, könnyezett, mint talán soha, és azt mondta nekünk: tudom, nagyon nagy hibát követtem el, titeket kellett volna játszatnom.
– Aztán két vb-n éppen játszhatott volna eleget, de az 1958-asra és a ’62-esre sem jutott ki. Miért nem?
– 1957-ig tízszer lehettem válogatott, utoljára a bolgárok elleni vb-selejtezőn, akkor még Bukovi volt a szövetségi kapitány. Aztán jött Baróti, és neki nem kellettem, más volt az elgondolása. Futballban nem ritka az ilyesmi.
– Sokak szerint 1962-ben vagy ’66-ban is a döntőig menetelhetett volna a magyar csapat. Az a generáció, Alberté, Mészölyé mérhető volt Puskásékhoz? Vagy például Törőcsik? Hiszen az ő pályája csúcsán, 1974 és ’80 között ön volt az Újpesti Dózsa edzője.
– Nemhogy én voltam, Törőt én hoztam Újpestre. Abban az időben még rengeteg tehetség futballozott mindenféle pályán, sőt, az utcákon is, nekünk pedig megfigyelőhálózatunk volt az ígéretek kiválasztására. Én különösen ragaszkodtam ezekhez a régi vágású, jó szemű szakemberekhez. Egyszer kaptam is egyiküktől a hírt, hogy a BVSC-ben látott egy nagyon ügyes gyereket, bár azt mondta róla, eléggé önző, egyénieskedik. Én azért kimentem a következő meccsére, és tíz perc elég volt ahhoz, hogy intézkedni kezdjek: azonnal igazoljuk le! Állítólag fél órával előztük meg az MTK-t, mert már Csikar is nyomon volt. De a Kocsis, Hidegkuti, Puskás belső hármashoz senkit ne méricskéljünk, az érinthetetlen volt, oda, a három világklasszis közé vagy valamelyik helyére senki be nem férhetett volna. Persze Albert, Göröcs, Törőcsik is szuper játékos volt, de beszélhetnénk az Aranycsapat elődeiről, Sárosiról, Zsengellérről is, hiszen ők is vb-döntőt játszottak.
– 1938-ban, amikor ön hétesztendős volt. Őriz bármiféle emléket az akkori hangulatról?
– Nem nagyon. Nem mintha nem imádtam volna a labdarúgást, gyakorlatilag egész nap fociztam, mint akkoriban minden fiúgyerek.
– Aztán a következő két vb helyett jött a világháború, pedig Magyarország az 1942-és ’46-os vb-n is jól szerepelhetett volna.
– Jól? Mind a kétszer szenzációs csapatunk lett volna, komoly éremeséllyel.
– Ugorjunk nagyot az időben, az 1970-es évekig, amikor az Újpesti Dózsa vezetőedzője volt, és a hét szezonból négyszer bajnokcsapatot dirigált…
– …meg szereztünk két ezüst- és egy bronzérmet, le sem jöttünk a dobogóról.
– Sőt, erre az időszakra esett az ősi ellenfél, a Ferencváros elleni két, örökre emlékezetes mérkőzés, a 8-3-as győzelem és a 7-1-es vereség. Utólag ezekről is terjeszteni kezdték, hogy előre megbeszélt cirkusszal szolgálták ki a közönséget. Észlelte ennek bármi jelét is?
– Ugyan már! Úgy voltak azok a mecscsek bundák, ahogyan Tóth Miska Sebes Gusztáv veje. Kiváló csapatokban kiváló játékosok futballoztak, és ha az Újpest vagy a Fradi kifogott egy jó napot, nem lehetett megállítani. Tudom, ezt az időszakot, az 1970-es évtizedet sokan már a magyar futball hanyatlásaként tartják számon, de milyen jól jönne most egy ilyen „hanyatlás”.
– Az Újpestnek például olyan erős kerete volt, hogy Péter fiát, a későbbi szövetségi kapitányt bajnoki mérkőzésen egyetlen percre sem tette be, egy agyonnyert meccs második félidejében sem. Miért nem?
– Péter a tartalékcsapatban játszott, fiatal is volt még, és elfogadta ezt a helyzetet, az én értékítéletemet. Abba az Újpestbe nagyon nehéz lett volna bekerülni neki is, bárki másnak is. Nem véletlen, hogy ha csak két hét szünetünk akadt, már fél Európa tornára hívott minket.
– Ön viszont Újpestről Gödre szerződött, ennyi siker után, még innen az ötvenedik életévén. Kiből, miből lett elege?
– Nem akartam már edzősködni, tulajdonképpen lezártam az érdemi pályafutásomat. Bár Göd után 1983 és ’86 között még dolgoztam Kuvaitban is, bevallom, nem kis részben anyagi okokból.
– Idővel Péter fia is edzőségre adta a fejét, sőt, a szövetségi kapitányi tisztet is betölthette. Adott neki valaha is bármiféle tanácsot? Ő kért egyáltalán?
– Sokat beszélgetünk a futballról, de Péter megállt a maga lábán. Szerintem jól is végezte a munkáját, aztán egyszer csak odatették az egyik korosztályos csapat élére, amihez addig köze sem volt, kaptak nyolc gólt Szerbiában, és ő vitte el a balhét.
– Akkor már Erwin Koeman volt a felnőttkapitány. Róla mi a véleménye?
– Nem vagyok a híve annak, hogy idegenből hozzanak kapitányt. Nem ismeri a magyar játékosokat, a magyar futballt, nincs is jelen a labdarúgásunkban.
– Ön viszont visszatért, a Kű Lajos által megálmodott Kárpát-medencei összmagyar nemzeti diákbajnokság egyik állandó szereplője lett, Kárpátaljától a Délvidékig járja a pályákat. Felfedezte már az új Puskást vagy legalább Törőcsiket?
– Nemigen. Nagyon ügyes fiúk vannak, de Puskás jó, ha egy évtizedben egy születik. Nem Magyarországon, a világon.
– Tapasztalatból tudom, hogy az 1950-es évek futballjáról tetszőleges ideig képes lebilincselően beszélni, de épp napjainkban zajlik a 2010-es vb, és azt eddig szóba sem hozta. Ez már nem az ön játéka?
– Szuper, hogy a televízió minden mérkőzést közvetít, nézem is a meccseket, de kritikus szemmel, és nem is szurkolok senkinek. A mai labdarúgásról kevesebb a mondanivalóm. A régi időkre viszont most is nagyon jólesett visszaemlékezni. Arra is, milyen szoros barátságban éltünk, még Puskás Öcsi sem játszotta soha a világsztárt, mindenkivel nagyon közvetlen volt. Összetehetem a két kezemet azért, aminek a részese lehettem. Bizonyos szavakra, gesztusokra, mérkőzésszituációkra a halálos ágyamon is emlékezni fogok.
origo.hu
Orbán Viktor üzent Bukarestnek: csak egy feltétellel működne együtt az új román elnökkel
