Aranylakodalom roggyant Figaróval

Ahhoz képest, hogy a televíziózás hőskorában vagyunk, egészen élvezhető közvetítés ez, Salzburgból.
Az egész projekt onnan indul, hogy a májrákkal küzdő Fricsay Ferenc kénytelen lemondani salzburgi Mozart-ciklusának végigvitelét. Az 1961-es, elementáris Idomeneo rendben lemegy, ám a Cosi fan tutte lemezfelvételét már prolongálni kell – végül a stúdióban Eugen Jochum veszi fel a pálcát. De ki dirigálja a ’63-as nyár vadonatúj Figaróját? Ahogy anno a betegeskedő Klemperer helyett épp Fricsayt választották a fesztivál urai, most is egy fiatalembernek szavaznak bizalmat. A Bécsi Filharmonikusok elé így küldik a harminchárom éves Lorin Maazelt.
Maazel három éve Bayreuthban mutatta magát, mégis mintha mérhetetlen drukktól mereven jönne a kínos szkáj-stílben épp ekkorra felújított Kleines Festspielhaus árkába. Amíg látjuk, a zenekarhoz kizárólag pozőr gesztusai vannak, miközben alaposan meghajtja őket, folyamatosan előre buktatva a muzsikát. Különben Gustav Rudolf Sellner rendezgetésének nem is tesz rosszat, ha legalább a tempó sodró – színpadi elképzelés híján jöjjön valahonnan lendület, amivel túltesszük magunkat a semmin. Legérdekesebb a kulcsszerepet vivő fotel: annak jó magas támla kellett, hogy a kétméteres gróf, Dietrich Fischer-Dieskau begörnyedhessen mögé. Szokása a színházi világnak, hogy művésznőit aktuális filmsztárok képére sminkeli: itt két Audrey Hepburn (Graziella Sciutti – Susanna és Evelyn Lear – Cherubino) is jelen van, plusz egy kései Marlene Dietrich-emlékmű (Hilde Güden – Grófné). Éneklésük széttart: Sciutti mintha kínosan tele lenne technikai problémákkal, két áriája mégis bájosra sikerül, miként ő maga is az. Az amerikai nadrágszereplő, Miss Lear Cherubinója sistereg a tehetségtől, csak kettős hangzóit ne ejtené borzalmasan jenkiül. Mindezzel együtt fohászkodnánk: bárcsak ő énekelné a Grófné-áriákat. Mert a második felvonás nyitókavatinájával érkezik Güden, aki szopránjával a fesztiválvárosból épp kikopott Schwarzkopfot idézi, sok gyarlósággal megfejelve. Túlkoros énekében, létezésében és hallhatóan Mozarthoz sincs semmi köze.
A címszereplő Geraint Evanst is könnyebb lenne már Bartolónak maszkírozni, de becsülettel elfogadtatja magát megroggyant Figaróként. De Peter Laggert, a következő év Macbethjének szenzációs Banquóját eddig hol rejtegették? Posszibilis komikus basszus fülsiketítő hanggal, önmagát komolyan vevő, legnemesebb vígoperai eszköztárral.
Az este sztárja persze, Almaviva gróf. Fischer-Dieskau csak harmincnyolc ekkor, de már kibekkelte az előző Figaro-szériáit, és Karl Böhm „nyugdíjazott” csapatából ő örökíti át az ensemble-hagyományt. Amit száraz recitativók terepén általában művel, annak tényleg több köze van a közbedudorászott olasz élőbeszédhez, mint a partitúrához, de ha kegyúrként kell harsannia, oroszlánhang nyílik elő. Nem nehéz beléhallani a felvilágosodás korának félig felhomályosult nemesét, aki már kellemes csevegő, de az első éjszaka jogáról csak fogcsikorgatva mondatható le.
Csaknem ötven éve augusztusban így köttetett ország-világ – és a sógorok kamerái – előtt Figaro salzburgi „aranylakodalma”: hogy mi nem voltunk hivatalosak, ne bánjuk annyira.
(Mozart: Figaro lakodalma – Vai DVD, 2010.)