Balliberális válságsóvárgók

A tragikomikus részrehajlás egyik legszebb kivirágzása az a 2008. őszi elemzői fejtegetés, amely szerint a kormányt stabilabbá tette a válság. De megtudhattuk azt is, hogy Gyurcsánynak jót tett a nemzeti csúcs és
a krízis, s hogy a betétesek szintén jól jártak a krachhal.

Emlékezetfrissítésként érdemes fellapozni a balliberális híradásokat 2008 őszéről, a világválság hajnaláról. Ha valaki nem tudná, mi minden történt akkor, és milyenek az ország esélyei ma, a tudósításokat olvasva megesküdne, hogy most vagyunk sokkal cudarabb helyzetben.
2008-ra a Gyurcsány-adminisztráció lényegében az államcsődbe navigálta a nemzetgazdaságot. Most viszont, a gyors kormányzati intézkedéseknek, hitelünk helyreállításának köszönhetően nehéz örökségünk ellenére is jók a kilátásaink. A balfélen mégis a legelső pillanattól mániákusan azt a hatást igyekeznek kelteni, hogy a polgári kormány máris elszúrt valamit. A neoliberális kommunikáció lényege, hogy meg nem történt dolgokat ráolvasásszerűen addig ismételnek, amíg azok befejezett tényeknek nem tűnnek. Egyes internetes hírportálokon ilyen címekbe botolhatunk hetek óta: Hétfőtől durva forintgyengülés jöhet, Megint a magyaroktól fél a világ, Beszólhat az IMF a bankadóra, Szabadesésben a forint és a BUX, Kockázatos játékba fogott Orbán, A magyar rémhír elérte a CNN-t is. A sort lehetne folytatni. Az a dolga a sajtónak, hogy bíráljon – mondhatnánk. Igen ám, de ugyanezek az aggódó orgánumok még egy éve mulatságosra vették a figurát, amikor nem 280 forint alá ment az euró, mint most, hanem a 320-at ostromolta. 308 forintnál bóklászik, illetve 309 forintnál kóvályog az euró – szóltak a viccelődő címek tavaly márciusban. Minden azt sugározta: nem kell annyira mellre szívni ezt a válságtémát. Kicsit kormányválság van, harmatossá gyengül a nemzeti valuta, de inkább nézzük a mókás oldalát, mert a végén még allergiásak leszünk a sok politikától. Annál tragikusabban kellett venni az esetleges kormányváltás okozta skandalumot. Betehet a forintnak az előre hozott választás – hirdette ijedten egy lap 2009. március 26-án. Persze szakértőkre hivatkozva, akik mind úgy érezték: a látvány, amitől Lót felesége sóbálvánnyá merevedett, kismiska volt ahhoz a nemkívánatos állapothoz viszonyítva, amit a szoclib kabinet leváltása jelentene. Ezeknek a szakértőknek a függetlenségére amúgy jól illik az utóbbi húsz év ironikus mondása: nem minden szocialista szakértő, de minden szakértő szocialista. Megkérdőjelezni szakértelmüket valóságos istenkísértés, kiközösítési indok álértemiségi körökben.
Szemérmesen kezelték a kabinet felelősségét a csődhelyzetben. Az lehetett az érzésünk, az egész slamasztika nincs is összefüggésben a kormányzással. Mintha nem is lenne szabad felvetni, vajon nem kellett volna-e óvintézkedéseket tenni, nehogy ledöntse lábáról a legyengült országot egy gazdasági világjárvány. Úgy állították be, inkább villám csapott a gazdaságba, aminek jövetelét a meteorológiai intézetek sem tudták előre jelezni. A kormány, a koalíció szavakat sem volt trendi túl sokszor leírni. A szakértői rajzás idején csak úgy röpködtek a fontoskodó eszmefuttatások arról, hogy a „politika” hibákat követett el. Vagyis nem a kormány, hanem a „politika” a ludas minden nyomorúságunkért. Érdekes módon ez a sejtelmes Politika nevű úr nyugállományba vonult pár hónapja, a választás óta, mint ahogy a szemérmesség is tovatűnt. Innentől mindenért a szabadon választott kormány lelkét nyomja a súlyos felelősség – nyolc évre visszamenőleg. Máris az lehet a benyomása egy idegennek, hogy a polgári kabinet legkevesebb egy évtizede szívja a lakosság vérét.
A tragikomikus részrehajlás egyik legszebb kivirágzása az a 2008. őszi elemzői fejtegetés, amely szerint a kormányt stabilabbá tette a válság. De megtudhattuk azt is, hogy Gyurcsánynak jót tett a nemzeti csúcs és a krízis, s hogy a betétesek szintén jól jártak a krachhal. Még egy konferenciát is összerittyentettek Mire jó a válság? címmel. Csupa mosoly és derű volt az egész balmédia, természetesen az illő kormánypárti körbelihegéssel hangszerelve, megspékelve néhány dicsérő szóvirággal. Senki sem röhögte szembe Gyurcsányt sem, aki felocsúdva az első ijedelemből, már hencegett az állítólagos válságkezeléssel. Senki sem akarta megmérni a lázát, nem hívott orvost, amikor önnön nagyszerűségétől megittasulva hazánkat a világ egyik legstabilabb országának nevezte, és azon lelkendezett, hogy kormánya hihetetlenül gyorsan lépett. Szívós legenda, hogy az akkori gazdasági miniszter, későbbi kormányfő, Bajnai Gordon szakértelme aranyat ért. Ezzel kapcsolatban kéretik megtekinteni, milyen hozsannázást csapott nevezett 2008. október elején a tévében és a T. Házban. Esküdözött: pénzügyi helyzetünk szilárd, a viharnak csak az oldalszelén hajózunk, biztonságban vagyunk, kívül a hullámverésen. Csak az a kérdés, mekkora lesz a gazdasági növekedés. (Hét százalék lett – mínuszban!) Igen, ez az az október 6-i ülés, midőn Gyurcsány maga is szólásra emelkedett, kíméletlenül lehordván Varga Mihályt, amiért a kapunkon dörömbölő válság veszélyeire és a kormány ezzel kapcsolatos teendőire hívta fel a figyelmet. A T. Ház falai valósággal beleremegtek, ahogy sipító fejhangon rendreutasította a volt pénzügyminisztert, válsághangulat-gerjesztőnek titulálva az ellenzéket. Igaz, hogy Orbán Viktor már júniusban figyelmeztetett az aggasztó előjelekre és a megelőző intézkedések megtételére. A szakértő kompánia a füle botját sem mozgatta, s a Fidesz elnökét vádolta pánikkeltéssel. Az október 6-i kioktatás után egy-két nappal azonban már a válságtól való rettegés hatotta át a tegnapi magabiztos szocialista röhögőkórust. Gyurcsány összehívott minden létező és nem létező fórumot, kapkodott fűhöz-fához, de legfőképpen az IMF-hez. Mint kiderült, amikor lepánikkeltőzte az ellenzéket, már javában tárgyalt a valutaalappal. Mire költik az IMF-hitelt? – kérdezték a plenáris ülésen. Elisszuk! – kiáltott egy hang az MSZP-frakcióból. Feltehetőleg tréfásnak szánta a beszólást. Talán nem is tudta, milyen igazat szólt.
Ne szépítsük: a bégető birkák feltüzelt pamplonai bikák voltak a kormánysegítő sajtóhoz és a kézből etetett belterjes politológusi körhöz képest, olyan végtelen megértéssel voltak a Gyurcsány-stáb életveszélyesen gyerekes szerencsétlenkedése iránt. A Political Capital egyik vezetője azt a konklúziót vonta le: nehéz helyzetben a Fidesz. Egyöntetű volt a vélemény kormánykegyenci körökben, hogy a válság a miniszterelnök malmára hajtja a vizet. Nincs tehát semmi gáz, még a szakértők is profitálhatnak a lakosság keserveiből. Számolatlanul lehetett önteni a százmilliókat immár a válságkommunikációs projektekre is az addigi pénzherdáló fiktív programok mellett. Kiemelt közlendő volt egy pénzügyi portálon: Simor András nem nézi meg a számlakivonatát, mert elszomorodik tőle. Bizony, mindenki jobban járt volna, ha fontosabb dolgoktól szomorodik el a jegybank offshore-os elnöke, a kormányfő és a kiszolgáló sajtóslepp. Akkor tán attól is megmenekedtünk volna, hogy 2009 márciusában már 317 forint fölött járjon az euró. Kóka János azon poénkodott 2008 őszén, hogy csak a szocializmus dőlt össze. Teljesen igaza volt, még ha nem is így értette. Az utódpárt álbaloldali szocializmusa véglegesen megroggyant akkor. És ennek a hegyomlásnak lett a végpontja az idei választás. Teljesen érthető, ha a nómenklatúra-klientúra örökösen rá van szorulva a nemzetközi pénzügyi lobbik köldökzsinórjára, és lépni sem tud az IMF nélkül. Akik ilyen gyenge lábon állnak szakmailag és ennyire önállótlanok, azoknak úgy kell a külső segítség, mint egy vekni kenyér. Éppen emiatt a tehetetlenkedés miatt váltották le őket az áprilisi választáson. Valahogy nem kedvelik a polgárok azokat, akik készakarva eladósítják őket, hogy aztán boldog örömmel hajthassák végre a hitelezők drákói, ám sehová nem vezető utasításait.