Betonpokol és menyegző

Egy befejezetlen izraeli bevásárlóközpont betongyomrában hat emelet mélyen palesztin férfiak heverésznek matracokon Jonathan Ben Efrat dokumentumfilmjében. Lefekvéshez készülődnek. Másnap hajnalban alkalmi munkára szegődnek tehetős izraeliekhez építkezésre vagy kisebb ház körüli javítások elvégzésére. Gyakran illegálisan lépik át az izraeli határt, hogy megkeressék a napi betevőt. Az ellenőrző pontokon nehézkes az átjutás, vannak mártírjaik, akiket az izraeliek agyonlőttek, pedig csak a munka miatt akartak átjutni a határon. Máskor bezárnak ellenőrző pontokat, és a tízperces utat ötórás kerülővel és ötször anynyi sékel ellenében tudják csak megtenni a kisemmizett palesztinok. A betonszállón, ahol éjszakára meghúzzák magukat, két komfortfokozat van: a matrac és a kartonpapír. Kartonpapíron alszik az, akinek még matraca sincs. A 24 éves Jalal azért hajt, hogy feleségül vehesse a menyasszonyát, ha elkészült a házuk Saalem faluban. Jalal azt mondja, nem jön vissza ide dolgozni, ha meglesz a lagzi, de elnézve a sok idősebb munkást, nincs sok esélye, hogy jobb élete legyen. A kínai munkások pedig még olcsóbban dolgoznak, mint az arabok. Menny és pokol: otthon, család, esküvő és a nyomorult betonkatlan víz és villany nélkül, tábortűz az autópálya mellett, rajta víz melegszik a közös kávézáshoz. Páriák élete a második évezredben kívül az izraeli társadalmon: ezek között a végletek között mozog fiatal hősünk.
Az erős hangulatú képek, a szervetlen, óriási beton málló teste, és benne a picike, vöröses fényekkel megvilágított elszánt, mozgékony kis ember, a betonszörny holdbéli tájai feltörő talajvízzel, szeméttel, szinte maguktól akadnak rá a kamerára. A másik véglet, a családi paradicsom világa, a családtagok által építgetett és az esküvőre végül el sem készülő ház és a család idillje ingatag. Keretbe foglalja a családi ünnepet is a mindenhol feltörő betonvilág, a tanácstalan rémület, hogy meddig tart épp az esküvő napján az előre bejelentett áramszünet. Hiába az erős családi kötelékek, mállik még a szokás is. Jalal olyan kecsesen táncol – talán az örömanyával (?) –, mozdulataiban évszázadok biztonsága, hogy igen, táncolni így kell, így jó, így táncolt az lakodalmán a nagyapja is. És aztán arab technóra, „kamionos” zenére, mint valami elvadult kis állatok táncolnak a tizenéves családtagok. Ijesztők a diszkófényben, ahogy magukba zárulva himbálóznak, nem néznek a másikra, nem vigyázzák a másik léptét, nem igazítják hozzá a saját mozdulatukat. Fanyar mosoly az idős népviseletbe öltözött férfi arcán, ahogy rájuk pillant, és sóhajt.
Sóhajt a néző is, a téma pompás, minden adott, a filmből mégis hiányzik valami szikra, valami tűz, talán túl jól ismerik ezt a világot az alkotók, talán nincs tőle kellő távolságuk, hogy kérdezzenek, talán kritikusabbak nem mernek vagy nem tudnak lenni, ahogyan költőibbek sem. Nemcsak a Moszkva téri emberpiaci jelenetekhez hasonló alkuk, a feketemunka világa, a küszöb alatt élők élete hatnak ismerősen az izraeli filmben a magyar néző számára, hanem az is, ahogyan és amiért mégsem lesznek igazán jók bizonyos magyar dokumentumfilmek.
(Hat emelet mélyen a pokolban. Izraeli dokumentumfilm, 2008., rendezte: Jonathan Ben Efrat. Duna TV, augusztus 11. 22.15.)