Holdudvarok

k ö n y v e s h á z

Az antifinnugristák már a spájzban vannak! A rendszerváltás óta megszaporodtak az antifinnugrista, alternatív, dilettáns stb. nyelvrokonítások. Sokan régóta várják a hivatalos nyelvtudomány válaszát. A korábbi évtizedek vitázó válaszadói, Zsirai Miklós, Pusztay János, Hajdú Péter, Rédei Károly nyomán most Honti László folytatja A nyelvrokonságról címmel szerkesztett kiadványban. A könyv nem a címről szól, hanem a finnugor nyelvtudomány (egyszerűbben: finnugrizmus) megkérdőjelezőiről. Alcíme: Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Az alcím Pusztay János 1977-ben megjelent könyve (Az „ugor–török háború” után) fejezetcímének (Az sumer áfium ellen való orvosság) továbbköltése. Érdekes módon az „áfiumleleplező” Pusztay János finnugor nyelvész mostanra már „áfiumgyanússá” vált. A leszámolás a finnugor nyelvtudományon belül is elkezdődött. Ki marad, ha már a finnugor nyelvész is „gyanús”?
A nyelvrokonságról című kötet 16 tanulmányából hármat a főszerkesztő jegyez (ez a kötet terjedelmének csaknem egyharmad része). A tanulmányok érvelési rendszere és hangneme természetesen különbözik egymástól, de az alapvető írások hangvételét az irreleváns érvelés határozza meg. A retorika ezt így nevezi: nem a tárgyhoz tartozó okoskodás, érzelemre ható érvek, félelemkeltés, nevetségessé tétel. Hogy ne essem a differenciálatlanság vádjába, leszögezem, a kiadványban vegyesen jelenik meg a tudományos és az érzelmektől túlfűtött irreleváns érvelés. Bereczki Gábor, Csúcs Sándor, Danilo Gheno, Esa Itkonen tanulmányai pontosak, elegánsak és véleményükben viszszafogottak. A más népek-nyelvek nyelvmítoszait bemutató írások a kötet fontos részei, érdekesek, tanulságosak, és általában mentesek a kifogásolt érvelési módtól, akár külön könyvbe kínálkoznak. Az irreleváns érvelés Honti László, Fodor István, Keresztes László, Cornelius Hasselblatt és különösen Brogyanyi Béla (nevének írásmódja ingadozik) írásaira nyomja rá a bélyegét. Honti előbb helyesen három csoportra osztja a (szerinte) tudományos módszerekre „fittyet hányó kutatgatókat”, de azután ugyanazon hangnemben ítéli el valamennyit. Észrevételeim a továbbiakban főként az irreleváns érvelőkre vonatkoznak, akik látványosan differenciálatlanul kezelik a finnugor nyelvtudomány szakavatott, sőt nemzetközileg elismert nyelvész „továbbgondolóit”, a tudományos alapon álló kérdésföltevőket, valamint indulatoktól fűtött (esetleg fröcsögő) ellenfeleket. Vagyis írásaikban elmosódik a határ a finnugor és nem finnugor nyelvészek, valamint a nyelvészek és nem nyelvészek között. Mindenki, aki nem azt vallja, amit a szerzők, nem azon a keskeny tudományos paradigmán áll, mint ők – ellenség. Korábban Zsirai Miklós még csak csodabogárnak nevezte őket, és csak kicsit ironizált rajtuk, ma már gúny és lenézés tárgyai, sőt (ez a könyv újítása) alvilágiaknak, horribile dictu szörnyetegeknek tekinthetők…
Kik is ők? A könyv felütése és végig jellemző alaphangja szerint (egyként) „bús honfiak”, a „finnugor rokonságot nem látva eléggé előkelőnek” „tömény butaságok kiagyalásával” foglalatoskodnak. Oka ennek a „frusztráció”, a „nagyfokú németellenesség, aminek erős antiszemitizmus a kísérője” (a kettő mintha némiképp ellentmondana egymásnak), az „értékválság”. Természetesen ok a média: az „írott és az elektronikus sajtó jó néhány, ugyancsak kellőképpen tanulatlan, műveletlen és gyakran gátlástalan munkása elszántan támogatja, hogy a józan gondolkodásra képtelen emberek agyába olyan gondolatokat tápláljon, amelyeket azok hinni szeretnének”, ok a műveletlenség: „Legtöbbnyire legfeljebb félművelt emberek… Az ezen csoportba sorolható »nyelvészek« némelyike igen ügybuzgó, van olyan, aki évente egynél több könyvet maga alá ereszt.” (A kötetben többször is az ürítés metaforáját használja kollégáira az MTA akadémikusa. Honnan ez a gyűlölet?) Tehát, akik másként látják a tudományos kérdéseket, másként gondolkodnak: azok alkotják a „szellemi lumpenproletariátust”; ennek képviselői „bohózatba illő »teóriákat« adnak elő”; sőt: „kifejezni is alig tudják magukat, és a helyesírás alapvető szabályait sem sikerült elsajátítaniuk”. (Kifejezésmód- és a helyesírásbeli hibák persze a Honti főszerkesztette kötetben is vannak: például a 9., 55., 56., 156. oldalon.) Valakit a nyelvhasználatáért megbélyegezni igen illetlen dolog: az elmúlt húsz évben százával születtek erről nyelvészeti írások Magyarországon, lingvicizmusnak, a fasizmus melegágyának tartva a jelenséget.
A felhangolt stílus olykor politikai szándéktulajdonításba is átcsap: „Mivel tanultnak tűnő emberek is vannak e zöldségtermesztők táborában, e kötet egyes szerzői olykor némileg ironikus hangnemben hányják szemükre badarságaikat, sőt olykor az is szóba kerül, hogy a most nemzeti színekben tündökölni kívánók az »átkosban« nyíltan vagy rejtőzködve a diktatúra katonái voltak.” A 208. oldalon ennyiben tér vissza a téma: „Némelyek pedig ugyanezen személyek közül mintha megfeledkeztek volna arról, hogy a Kádár-érában párttitkárként vagy éppen rendőrségi titkos ügynökként védelmezték és építgették a »szocialista demokráciát«.” A mai magyar közéletben a rendszerváltás óta elterjedt bizonyítékok nélküli „ügynökösködéssel való vádaskodás” köszön itt vissza – finnugor nyelvtudományi köntösben (sejtetve, nevek említése nélkül).
Sajnos már finnugor nyelvészek között is akadnak renitensek: Ago Künnap, Pusztay János, Kalevi Wiik és persze híveik meg is kapják a jelzőt: „a »trojka« és holdudvara”, illetve „reformerek”. A különös azonban az, és ezt nem hangoztatja a könyv, hogy hármójuk egyike sem vonja kétségbe a finnugor nyelvcsalád létét és összetételét, hanem csak a nyelvcsalád kialakulásának kérdéseivel foglalkoznak. Munkásságuk azonban mégsem helyezhető közös nevezőre, véleményük lényeges kérdésekben eltér egymástól. Ebben ismét a differenciálatlanság és a hamis kontextusba helyezés érvelési hibáját ragadhatjuk meg.
De hát „tisztában vannak-e azzal, mit vetettek papírra”, kiált fel Honti: „»forradalmi újításuk« jószerével a science fiction körébe utalható”. Sőt a legfőbb bizonyíték: „Az is mond valamit e »reformerek« erőlködéseiről, hogy az uráli-finnugor alapnyelvvel, őshazával, őstörténettel nem hasra ütős módszerrel foglalkozó tanulmányokban nyomukat sem találjuk e szerzők irományainak.” Finnugor nyelvészeket jellemez ilyen szavakkal: zöldségtermesztők, erőlködés, hasra ütős módszer, iromány!
Ha az „ügynökvád” nem lenne elég, Keresztes László megtoldja egy kis rémisztgetéssel (démonizálás), a szalonképtelen „cigánykártya” kijátszásával: „A magyarországi cigány lakosság jelenleg már finnugor nyelven beszél, és ha a népességszaporulat trendje így folytatódik, a nyelvcsere révén a cigány lakosság fogja tovább örökíteni a finnugor magyar nyelvet… Nem biztos, hogy ez a kérdés érdekelni fogja a cigány lakosságot…” (Az is logikátlan, hogy a finnugor nyelvész ma elfogadja a nyelvcserét, a történelemben azonban nem.) A korábban már említett Brogyanyi Béla (Bela) új metaforát alkot: „a »csodabogarakból« szörnyetegek lettek, ahogy ma őket nevezem”. Keresztes László pedig Engel Pál történészt idézi mint végső érvet a finnugor nyelvtudomány számára: „A tudomány ott végződik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetét elkezdik kétségbe vonni. Ami ezen túl van, az a szellemi és a politikai alvilág.” 1999-ben a nyelvművelők kapták meg a „szellemi alvilág” bélyeget egy nyelvésztől, de a szalonképtelen megbélyegzés (kirekesztés) ragálya terjed.
E könyvet olvasván bajban van az a nyelvész, aki kijárta az összehasonlító nyelvtudomány iskoláját, megtanulta annak alapfogalmait, érti és elfogadja a szabályos hangmegfelelések elvét, a rendszerszerű nyelvi (főleg grammatikai) változások elméletét, tudja, hogy a sokszor rossz olvasatból fakadó, tetszésszerű szóhasonlítgatások nem nevezhetők elméletnek, tudja, hogy aligha lehetünk egyszerre maják, etruszkok, mongolok, ujgurok, egyiptomiak és finnugorok, tudja, hogy a tudományban a dolgok rendszerint nem nagyon egyszerűek és tiszták, éppen ezért kérdéseket tesz, tenne fel, mert megszokta, hogy a tudományban szabad kérdezni. Ámde a finnugor nyelvtudományban nincs apelláta: „A magyar nyelv uráli-finnugor eredete és rokonsága nem elmélet, hanem tény; az ún. alternatív képzelgések viszont nem az elmélet kategóriájába, hanem a fantazmagória világába tartoznak…” A könyv szerzőinek többsége határozottan elveti azt az osztályozást, hogy beszéljünk tudományosan bizonyított, alternatív és bizonyíthatatlan állításokról. Pedig más tudományágakban felállíthatók a biztos/bizonyított, a lehetséges, de nem bizonyított és a lehetetlen, bizonyíthatatlan kategóriák. Mert a besorolások változhatnak. És biztosan nem ördögtől való dolog kérdezni, az új, interdiszciplináris tudományok fényében új modelleket javasolni – és kritizálni. Például a finnugor nyelvtudományban is meglévő (megvolt) ellentmondásokat, tévedéseket. Ez a kérdező magatartásmód azonban a szerzők többségétől távol áll, és láthatóan ingerültek, ha más kérdezni mer. „Én nem tudok olyan tudományos felismerésekről, amelyek következtében revideálnunk kellene az elmúlt jó 200 év során felhalmozódott ismeretanyag vallomását, amelynek alapján leírhatjuk a magyar nyelv őstörténetét”; „e módszert továbbra is aktívan alkalmazzák a szakemberek a világ összes többi nyelvcsaládjának vizsgálatában”.
Megtudjuk, hogy a finnugor nyelvészek sohasem támogatták a nép = nyelv azonosságának elméletét, írják is: „Le kell szögeznünk, hogy a nyelvrokonság nem egyenlő a nép rokonságával.” Mégis némi ellentmondással a kötetben más helyen: „Az uráli nyelvek és nyelvcsoportok szókészlete […] lehetővé teszi a távoli korok társadalmi és kulturális viszonyaiba való bepillantást is” (ez bizony egymásnak ellentmondó érvelés). Persze a nép = nyelv felfogás mégiscsak átitatja az egész finnugor nyelvtudományt, illetve ennek nyomán a népünkről való gondolkodást, végső soron a nemzettudatunkat. Ha pedig mostantól a „nép nem egyenlő a nyelv” felfogást is következetesen figyelembe kívánjuk venni, akkor a finnugorság története, „mítosza” lehet, hogy eltávolodik a magyarságtól (megmarad a finnugor nyelvtudomány nyelvi területének!), s lehet, hogy mégis értelmes fölvetések születhetnek nyelvcseréről, kétnyelvűségről, lingua francáról (közvetítő nyelvről), amelyekről ma hallani sem akarnak. Ezeknek a szociolingvisztikai kategóriáknak a kimondása a nevezett finnugor nyelvészek számára tabu, már szaladnak is a füstölőért.
Az ellenvéleményt nem tűrő, kategorikus kijelentések alapján azt a téves következtetést is levonhatnánk: ha az elmúlt kétszáz év ennyire biztos tudást halmozott fel, akkor le is zárhatjuk a kérdést, a tudománynak ezt a fejezetét kutatni már nem érdemes, legföljebb oktatni úgy, mint az egyszeregyet. Az egyszeregyre sem kérdezünk rá úton-útfélen.
Honti László, Fodor István, Keresztes László, Brogyanyi Béla számára egyetlen, monolit, megkérdőjelezhetetlen, kiegészíthetetlen, továbbgondolhatatlan, egyúttal kritizálhatatlan finnugor nyelvtudomány van. Aki a paradigmán belül vagy kívül kérdést tesz föl: ellenség, sőt szörnyeteg. Sajnálatos módon A nyelvrokonságról című, a tudomány és a nemzettudat számára fontos kérdéseket tárgyaló kötet a finnugor nyelvtudomány elfogadott tételeinek (egyébként korrekt) bemutatásán túl elsősorban érzelmi motivációk alapján a konfrontációra helyezi a hangsúlyt: mi vagyunk a tudósok, mindenki, aki a témához másként hozzászól, megkülönböztetés nélkül tudománytalan, elítélendő, sőt gúnyolható. Újdonság, hogy az ellenség már a nyelvtudomány sáncain belül van.
Az akadémiai tudomány emberei helyesen állapítják meg, hogy „sok esetben éppen az »alternatív« elméleteknek van tudományon kívüli motivációjuk”. Ez valóban sokszor így van, olykor a pszichózisig elmenően, de akkor a tudományos emberek miért viselkednek ugyanígy? Stílusuk, érvelési hibáik azt sugallják, nekik is van tudományon kívüli motivációjuk. Ráadásul mindezt a tudományos főhatalom, a Magyar Tudományos Akadémia pozíciójából teszik. Az Akadémia tekintélyének már sokszor ártottak a finnugor nyelvtudomány intoleráns érvelői. Az ellenhatások „ellenakadémia”, „ellenegyetem”, „ellen-kutatóintézet”, „tüntetésre való felhívás” stb. formájában bukkannak föl, holott nyilvánvaló: tudományos kérdéseket tudományos keretek között kellene megvitatni, nem tüntetésen vagy népszavazáson. Az irreleváns érvelés nagyon rosszat tesz a magyar tudományért, a minőségi tudományos ismeretterjesztésért fáradozóknak, egyúttal ellehetetleníti a párbeszédet, új tudományos konstrukciók felállítását (a tudomány belső dialógusát), valamint érzelmi okokból messzemenően kedvez az áltudományos nézetek terjedésének. „E kötet szerzői a tudomány nevében és érveivel immáron sokadszor megpróbálják legalább csökkenteni a képtelenségek áradatának mérgező hatását”, írja Honti László főszerkesztő a fülszövegben. Ez a könyv azonban nem jó gyógyszer. Mellékhatásai nem ismertek, így közfogyasztásra (tudományos ismeretterjesztésre vagy közoktatásra) alkalmatlan. Az orvoslás sajnos most sem sikerült.
(A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Szerk.: Honti László, Tinta Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 2940 forint)