Velencében 1978. november 20-án alakult meg az Alpok–Adria együttműködés. Az alapító régiók Bajorország, Friuli–Venezia Giulia, Karintia, Horvátország, Felső-Ausztria, Lombardia, Salzburg, Szlovénia, Stájerország és Veneto. Ezen igen exkluzív klubhoz csatlakozott Baranya és Vas megye is a hetvenes évek végén. A két dunántúli megye csatlakozása kivívta Moszkva rosszallását, ugyanis a szovjet külpolitikának nagyon nem tetszett, hogy két „NATO-régió”, négy semleges osztrák tartomány, két el nem kötelezett jugoszláv tagköztársaság mellé két szocialista magyar megye is beszáll. (Moszkvában már akkor is tudták, hogy a papíron „védekező” Varsói Szerződés támadási célterülete Észak-Olaszország!)
A felháborodás nem volt akkora, mint 1978-ban, amikor jugoszláv–magyar kooperációban megépült az Adria-kőolajvezeték, amelyen a Krk szigeten fekvő Omisalj kikötőjéből egyenesen Százhalombattáig szállíthatták az arab kőolajat, konkurenciát teremtve a Barátság kőolajvezetéknek, amelynél az Adria műszakilag is jóval korszerűbb. Magyar kremlinológusok szerint Brezsnyev tajtékzott, s a Szovjetunió magyar–jugoszláv hátbatámadásáról, az internacionalizmus elárulásáról ordítozott.
Csak érdekességként említem meg, hogy amikor Európa (és benne hazánk is) újabb csőkígyókról (Nabucco, Déli Áramlat stb.) ábrándozik, mi mintha túl bölcsen hallgatnánk arról, hogy horvát–magyar tulajdonban (INA–Mol) olyan vezetékhálózat és finomítórendszer van, amelyik már eléri Szlovákiát, Szlovéniát és Ausztriát is, miközben minden télen attól rettegünk, hogy mi lesz az orosz–ukrán–belorusz olajszállítási viták eredménye. Magyarul, hogy kibírjuk-e tartalékainkkal tavaszig, ha elzárják a csapokat, illetve hogy melyik „ábránd” mellé csatlakozzunk, üres zsebbel, de jócskán eladósodva?
Hazánk 1989–91-ben fokozatosan – az első szabad választásokkal, a szovjet hadsereg területünkről való lassú kivonulásával és Antall József miniszterelnök trükkjével, amellyel megingatta a bizonytalan Gorbacsovot, s föloszlattatta a Varsói Szerződést – visszanyerte szuverenitását, amelyről már szinte azt sem tudjuk, hogy mikor veszítettük el.
Nemeskürty István egészen 1541-ig megy vissza, nem is alaptalanul. Ebben a helyzetben érthető, hogy Antall József a közeli térségben (Közép-Európa) keresett szövetségeseket, barátokat, olyan országokat, amelyekkel jövőnk közös lehet. Az első demokratikusan választott miniszterelnök szeme előtt nyilván a skandináv és a Benelux példa és eredményesség lebegett.
Magam csak később ismertem meg idősebb Antall József második világháború alatti és kimagasló kormányzati, lengyelmentő munkásságát, s nem ismerhettem ifjabb Antall miniszterelnök „eleve elrendelt” külpolitikai irányultságát sem, ezért lobbiztam teljes meggyőződéssel és tíz év belülről megélt tapasztalatával a szoros szlovén–horvát–magyar, majd Alpok–Adria külpolitikai kapcsolatok mellett. Erre az időszakra esik a két jugoszláv tagköztársaság függetlenségi harca is, amikor Budapest volt Ljubljana és Zágráb példaképe, amit a szlovén egyetemisták tömören meg is fogalmaztak kollégiumuk falán: „Lahko jebes ZDA in evropa nas vzgled je Madzarska!” (Megb…hatod az USA-t és Európát, a mi példaképünk Magyarország!) A horvátoknak pedig, nagyon helyesen, de pancser kivitelezésben, fegyvert is szállított hazánk, segítve harcukat a bizantikus Belgrád és a diktátor hajlamú Milosevics ellen. A rendszerváltásban elvitathatatlan érdemeket szerző számos személyiséget bombáztam dél–délnyugati regionális (Alpok–Adria) bővített csatlakozási (Dunántúl, Budapest, majd teljes Magyarország) tervekkel. Csak példaként említem meg Csoóri Sándort, Pozsgay Imrét, Joó Rudolfot, Beöthy Mihályt, de tudott „szélsőséges” szlovénimádatomról az MDF első külpolitikai szakértője, Kiss Gy. Csaba is. Sokan meghallgattak, rosszat az általam elsődleges iránynak tartott gazdasági-kereskedelmi-történelmi (Monarchia) keresztény-katolikus kultúrkörről senki nem mondott, de egyedül maradtam, s Antall József akkori jobb-jobbközép karizmája s karizmájának csodálói más külpolitikai irányt szabtak hazánknak – 1991. február 15-én a visegrádi együttműködés tagjává váltunk a Csehszlovák Köztársasággal és a Lengyel Köztársasággal együtt.
Kilencvenegy júniusában Horvátország és Szlovénia is kikiáltotta függetlenségét, s ezzel a lépéssel az Alpok–Adria Munkaközösség azonnal strukturális változáson ment át: két teljes ország vált a tagjává a mára már uniós makrorégiót képviselő együttműködésnek. Itt jegyzem meg, hogy a nyolcvanas években Bosznia-Hercegovina és Crna Gora (Montenegró) is kacsingatott az Alpok–Adria felé, de Horvátország és Szlovénia lehűtötte a „balkániak” aspirációját.
Strukturális változáson esett át a visegrádi együttműködés is, ugyanis 1993-ra Csehszlovákia (régi szokásához hűen) szétesett a Havel–Meciar paktum következtében, s így „született meg” az úgynevezett V4-ek, amelyben Magyarország két másik szövetségesével már nem is határos. Tanulságos adalék az is, ahogy Románia, majd Szlovénia és Ausztria is elutasította a visegrádiak invitálását. E rövid írás kereteit szétfeszítené a visegrádi együttműködés elemzése, amelyet több mint egy évtizede tett meg Martonyi János Európa, nemzet, jogállam című könyvében: „Bár történtek kísérletek arra, hogy ezt a történelmi és kulturális identitást politikai és gazdasági realitássá alakítsák (Visegrád), ezek a kísérletek lényegi eredményre nem vezettek, és ez egyértelművé tette azt a felismerést, hogy egy önálló közép-európai integrációnak sem politikai, sem gazdasági alapja nincs” (Magyar Szemle–Európai Utas, Budapest, 1999).
Miután egyetértünk Martonyi akkori elemzésével, érthetetlen az a külpolitikai mazochizmus, ahogyan hazánk viseltetik a csehektől örökösen támogatott Szlovákiával kapcsolatban. Szinte összeszámlálhatatlan azon megalázó s nemhogy baráti, hanem kimondottan ellenséges és káros lépések száma, amely Pozsony részéről Magyarországot, a szlovákiai és az egyetemes magyarságot érte/éri. Csak távirati stílusban: a bős–nagymarosi, Hágáig húzódó per, majd a Duna elterelése (!), vízkészletünk és a Szigetköz ökológiai veszélyeztetése, Meciar, majd Slota magyarokat gyalázó kijelentései, az 1995-ös nyelvtörvény és tavaly aktualizált változata, a Benes-dekrétumok életben tartása (Csehországban is!), Orbán Viktor kiközösítése, a szekszárdi gimnazisták és tanáraik pozsonyi zaklatása, a szlovákiai közigazgatás észak–déli irányú átszervezése, amely miszlikbe vágta a tömbmagyarságot, Malina Hedvig kálváriája, a dunaszerdahelyi szurkolóverés, a magyar államfő kitiltása, az etnikai pártstruktúra kétnyelvűvé transzformálása, és sorolhatnánk tovább. Ha cinikusok volnánk, azt mondhatnánk, hogy ennél a fölsorolásnál még a paranoiás Ceausescu tevékenysége is jobb volt, de vele még – a nacionalizmussal semmiképpen nem vádolható – Kádár János sem állt szóba, barátjának meg végképp nem tekintette.
Érthető, hogy hazánk kiemelten kezeli a történelmi és már szinte spirituális alapú lengyel–magyar barátságot, testvériséget, de ehhez szükségtelen Szlovákia és a gőgösen nagyképű, térségünket lenéző Csehország Spidlával és Klausszal, elegendő a bilaterális lengyel–magyar kapcsolatok szorosabbá tétele, kiemelt szintű ápolása úgy, ahogy ezt Orbán Viktor tette első miniszterelnöki útján Varsóban. Ilyen mély kapcsolat még azt az apró kilengést is elbírja, hogy Lengyelország 1945-ben csatlakozott azon országokhoz, amelyek kártérítést követeltek hazánktól a háború után, azonban az 1947-es párizsi béketárgyalásokra ezt az igényét a lengyel kormány viszszavonta. A magyar–lengyel kapcsolatokat cseppet sem elhomályosítva azonban ajánlatos azt is figyelembe venni, hogy a horvátokkal több mint nyolcszáz évig éltünk egy korona alatt, ma úgy mondanánk, államközösségben, ami példa nélküli az európai történelemben. Példa nélküli az a diszkrimináció is, amely Horvátországot az unió részéről éri a horvát uniós tagság örökös lebegtetésével, el- és kitolásával. Az meg egyenesen nevetséges és megalázó, hogy Zágrábot sokszor Kijevvel, Ankarával és Belgráddal hasonlítják össze.
Horvátország 2011. január 1-jén veszi át a jelenleg olasz elnökség (Renzo Tondo) alatt működő Alpok–Adria Munkaközösség irányítását, hazánk pedig az uniós elnökséget, amelynek kiemelkedő külpolitikai eleme lehetne a horvát uniós tagság elérése karakteressé váló külpolitikánk felmutatásaként, miközben a lehetőséget alapvetően gazdaságunk megszilárdítására használnánk föl. Nem lenne jó, ha elnökségünket úgy minősítenék, mint Helmut Kohl a görögökét, amelytől csak azt várta, hogy minél előbb véget érjen.
Ha Magyarország szakítani kíván az elmúlt évtizedek arcnélküli, sodródó, kullogó kül-, szomszédság- és magyarságpolitikájával, két tényezőt feltétlenül szükséges figyelembe venni. Az egyik, hogy Trianon nemcsak minket sújt és gyötör, hanem a „győzteseket” is, akik nem tudják soha megbocsátani, hogy a Magyar Királyság területéből gazdagították országukat. A szlovákok, románok, szerbek (ők most élik meg saját Trianonjukat) soha nem fognak barátként tekinteni ránk, bárhogy akarjuk is. A trianoni országcsonkolás Ausztria, Szlovénia és Horvátország (a drávaszögi magyarság csak 1945 után lett horvátországi, addig Szerbiához – Vajdaság – tartozott) viszonylatában a legenyhébb, itt áll a legközelebb az etnikaihatár-elvhez, s nincsenek nemzetiségi gondjaink, mivel már nemzetiségi magyar lakosság is alig van ezen országokban.
A másik tény pedig a finanszírozásra vonatkozik. Könnyezve ölelkezhetnénk mi össze a szlovákokkal, s borulhatnának ránk a csehek és a lengyelek, újra csóró kis KGST-t alkothatnánk, mivel egyikünk sem rendelkezik tőkével, se nyersanyaggal, viszont van bőven adósságunk. Az olasz–osztrák–szlovén–horvát térség nem ilyen, s integrálódni is jobb a nálunk fejlettebb, munka- és pénzügyi, piaci és ipari kultúrával rendelkező régióhoz. Nemzetpolitikánk számára az sem elhanyagolható, hogy közvetlenül az Alpok–Adria „térség” mellett működik közel negyven éve Európa legjobban prosperáló autonómiája Dél-Tirolban, amely Ausztriának még védhatalmi jogokat is biztosít.
Minden továbblépés alapja, ha fölmérjük az eddig megtett utat, értékeljük, s rájövünk arra, hogy a V4-ek még az oly áhított uniós csatlakozáskor sem tudtak például közös agrárpolitikával föllépni, s mára inkább konkurensei egymásnak (lásd szlovák Peugeot, széles nyomtávú vasút stb.), semmint szövetségesei, ugyanúgy, ahogy a szlovák–lengyel és cseh–lengyel viszony sem felhőtlen, inkább hűvös, mint baráti, de ennek elemzése már nagyon messzire vinne, miközben déli, délnyugati és nyugati szomszédaink messzire jutottak – nélkülünk.
origo.hu
KRESZ-teszt: Ön tudja, ki halad át először a kereszteződésben?
