Egy palesztin családapa a haját tépve üvölt a határnál álló kiskatonával. Negyvenöt fok van, a háttérben recsegő hangszórókból imára hív a müezzin. Hevesen gesztikulálva kérdezi, mikor engedik haza őket. A katonának arcizma sem rándul. Géppisztolyát az apa mellkasának szegezi. „Várni kell” – mondja. A férfi megmerevedik, felemeli kezét, majd visszamegy a kávézóba, ahol hangosan sírnak gyerekei.
Kairóból busszal mentem El-Arísba, onnan taxival Rafahba, a határvárosba. A sínai sivatagban homokvihar tombolt, a szél letépte az elektromos vezetékeket, és kidöntötte az oszlopokat az út mellett. Reggel nyolcra érkeztem a határhoz. Az egyiptomi kormányzati sajtóirodában azt mondták, elvileg semmi akadálya, hogy átengedjenek a Gázai övezetbe. Feltéve, ha a titkosszolgálat, a Mukhabarat is rábólint. Ezt onnan fogom tudni, mondták, hogy Kairóból a nevemet, útlevélszámomat tartalmazó faxot küldenek Rafahba, ha minden rendben. Addig pedig nem árt, ha a határnál várakozom.
A várakozásról már volt fogalmam. Tavaly öt napon keresztül ültem a sivatagban, és játszottam taulát (backgammon, magyarul ostábla) a rafahi kiskatonákkal, közvetlenül az Öntött Ólom hadművelet, az izraeli légierő gázai támadása után. Mégis Izraelbe kellett utaznom, hogy végül bejussak az övezetbe. Igaz, akkor Egyiptom csak napokra nyitotta meg a határt, főleg a palesztinoknak.
Most merőben más a helyzet. A Mavi Marmara hajó incidense (május 31.) óta, amikor Izrael vérengzéssé fajuló kommandósakcióban megakadályozta, hogy a török segélyszállító flottilla megtörje Gáza tengeri blokádját, Egyiptom presztízskérdésnek tekinti a határ nyitva tartását. A Mubarak-kormányzat azonban nemcsak humanitárius okokból teszi ezt – mondta David Stanford barátom, az International Herald Tribune egyiptomi mellékletének politikai elemzője Kairóban. A döntés mögött elsősorban az áll, hogy ugyanaz a mozgalom, a Muzulmán Testvériség török alapítványa szervezte a blokádtörést, amelyik Egyiptomban még betiltva is a legnagyobb politikai ellenzéki erő. A Hamasz pedig szintén a Muzulmán Testvériségből alakult. Hiába nyilvánvaló tehát, hogy a humanitárius misszió politikai provokáció volt Izrael ellen, az egyiptomi kormányzat kapva kapott az alkalmon, hogy „csontot dobjon” ellenzékének, és lecsillapítsa a közelgő elnökválasztás miatt amúgy sem nyugodt kedélyeket.
A Hamasz pedig egyszer már bebizonyította, hogy kész akár a határ menti falakat is felrobbantani, ha a helyzet kritikussá válik az övezetben. Így Egyiptom nyerne a nyitott határral, hiszen kezében marad az ellenőrzés, hogy ki megy be az országba, és nincs tömeges bevándorlás a palesztin területekről. Lényeges gazdasági kérdéseket pedig a rafahi határ megnyitása egyáltalán nem érint. A kereskedelem még mindig azon a körülbelül háromezer alagúton keresztül zajlik, amelyek bejáratai takaros kis városként állnak a palesztin oldalon, s amelyeket csak tessék-lássék módon próbál felszámolni az egyiptomi hatóság, hiszen jelentős szerepük van a térség gazdasági felvirágzásában.
Arra készültem, hogy legalább három napig ücsörgök majd a határátkelőnél, mire egyáltalán foglalkoznak a kérésemmel, de nem így történt. Másfél órán belül, ami rekordnak számít az egyiptomi bürokráciában, már bent ültem a határ biztonsági tisztjénél, és válaszolgattam kérdéseire. Kivételezettnek számítottam külföldiként, soron kívül foglalkoztak velem.
Miután aláírtam a nyilatkozatot, amelyben kijelentem, hogy az egyiptomi hatóságok tájékoztattak a lehetséges veszélyekről és kockázatokról, melyek az övezetbe való beutazásommal járhatnak, engedélyt kaptam a palesztin autonóm területre való belépésre.
Az egyiptomi oldalról busszal viszik át az embert a palesztin oldalra. A hőségben izzadó katonák mosolyogva tájékoztattak, hogy jobb, ha meg sem próbálkozom a gyalogos átkeléssel, ugyanis tűzparancs van érvényben. A buszokon kívül mindenre lőnek, ami a határsávban mozog. Egyébként mostanában nem lőttek le senkit, tudom meg. Azt a markolót is elszállították a határ menti kávézó mellől, amely tavaly még mementóként intette türelemre az átkelni vágyókat véres ülésével és szétlőtt ablakaival. Egy palesztin öt hónap várakozás után azzal próbált átjutni haldokló apjához. Sikertelenül.
Meglopni Palesztina anyát
Felülök a buszra, a menetdíj 15 sékel. Összességében körülbelül hatezer forintba kerül, hogy elhagyjam Egyiptomot a rafahi határátkelőnél. Egyedül itt kell kilépődíjat is fizetni az országban. Mióta megnyitották a határt, 35 ezer ember kelt át. Öt perc utazás után a palesztin oldalon vagyok. A Hamasz biztonsági tisztje érdeklődve vizsgálja útlevelemet és a konzulátus ajánlólevelét. Megkér, hogy fáradjak egy külön helyiségbe. Arról kérdez, kihez érkeztem, és mit szándékozom csinálni a Gázai övezetben. Elkövetem azt a hibát, hogy megadom palesztin újságíró kollégám számát, aki a határtól nem messze vár.
Húsz percen belül már hozzák is be az irodába. Összeölelkezünk, majdnem egy éve nem láttuk egymást. Kérdezem, mi van a szemével, sikerült-e megműttetni, hogy elmúljon migrénes fejfájása.
– Dehogy – mondja nevetve. – Ilyen műtétet csak Kairóban vagy Tel-Avivban végeznek. Egyik helyre sem engednek ki. Viszont van fájdalomcsillapítóm.
Eskü alatt valljuk, azért jöttem a Gázai övezetbe, hogy a humanitárius helyzetről írjak, így beengednek. Az övezet gazdaságának jelentős részét teszik ki a különböző segélyek, így értelemszerűen szívesen látnak bármilyen újságírót. A helyzetről készült minden beszámoló potenciális új adományozókat jelenthet, ráadásul az övezetet uraló Hamasz mindent elkövet, hogy megváltoztassa a Nyugat, így a világ róla alkotott képét. Terrorszervezetekkel ugyanis senki sem hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni.
A CIA honlapján az szerepel, hogy az övezet csak segélyekből 4,5 milliárd dollárt kapott újjáépítésre. És nem indokolatlanul. Az Öntött Ólom hadművelettel Izrael infrastrukturálisan visszalökte Gázát a középkorba. Voltak kerületek, ahol egyetlen ház sem maradt épen, az egész térségben akadozott az ivóvíz-, az áram- és a gázellátás. A romok eltakarítását pedig nagyban nehezítette, hogy Izrael hosszú listában szabta meg, mi mehet be a blokád alatt álló területre. A zsidó állam abból indult ki, hogy egyetlen olyan anyag sem, amely katonai célokra felhasználható. Egészen a Mavi Marmara-incidensig tiltólistás volt a cement bevitele (mert katonai bunkereket is lehet belőle építeni), építőanyag nélkül pedig elég nehéz helyreállítani a károkat.
Kocsiba ülünk, és elhagyjuk a határt. Hosszasan autózunk a tengerpart mellett, újságíró kollégám pedig ismerteti a helyzetet. A Hamasz teljes kontroll alatt tartja a területet, a közbiztonság bizonyos szempontból jobb, mint valaha. Például hónapok óta senki sem lőtt rakétát Izraelre – ha valaki megpróbálja, számíthat a börtönre. Minden nem a Hamaszhoz köthető katonai egységet lefegyvereztek, már a háború alatt is csak az harcolhatott Izrael ellen, akinek a Hamasz erre engedélyt adott.
Építkezéseket látok mindenfelé, palesztinok fürdenek a strandokon, hangosan szól a zene.
– Egyiptomi cementből épül újra minden – mondja a kolléga, és egyiptomi csempészcigarettával kínál. Forgatom a dobozt, az oldalán kis kék színű Hamasz-zárjegy tanúsítja, hogy „megfizetve a forgalmi adó”.
Az övezetről alkotott első kép azonban csalóka. A nyomor nem tűnik fel azonnal. El kell hagynunk a tengerparti sávot, hogy meglássam, mit jelentenek azok a statisztikák, amelyek arról tudósítanak: a munkanélküliség 40 százalékos, a lakosság 70 százaléka pedig nyomorban, napi egy dollár alatti jövedelemből él.
Munka csak a Hamasz támogatóinak, illetve tagjainak jut, mindenki más abból él, amiből tud. Bár a Fatah-kormányzat Rámalláhból folyósítja a volt kormányzati tisztségviselők fizetését, egy fiatalnak két lehetőség jut a Gázai övezetben: elmegy alagutat ásni, vagy beáll a Hamasz-milíciába, illetve a Hamasz intézményrendszerében vállal állást.
Családokat látok, amint köveket gyűjtenek lakott területeken kívül, a sivatagban. Öt–tíz éves gyermekek, nagymamák hajolgatnak az ötven fokban, távol az ellenőrző pontoktól. Száz kilóért akár kétszáz sékelt is kaphatnak a piacon, feltéve, ha nem kapja rajta őket a Hamasz, mert ez tiltott tevékenység. „Bűn meglopni Palesztina anyát” – hangzik a hivatalos indoklás.
Olyan angoltanárokkal találkozom, akik a Hamasz engedélyével tanítják a gyerekeket. Nem beszélnek angolul, de ez nem is szükséges, elég a politikai elkötelezettség. Az értelmiségiek, mérnökök, nyelvészek, matematikusok az alagutaknál gyűlnek össze. Ásnak és csempésznek.
Ám nem a humanitárius helyzet miatt utaztam a Gázai övezetbe. Egy hónappal elindulásom előtt hívtak telefonon. Palesztin barátom volt az, remegve mondta a kagylóba, hogy „vége, köröz a Hamasz”, szét fogják lőni a térdét. Kérdeztem, mit tehetek az érdekében, annyit válaszolt, hogy rajta csak Isten segíthet. Arra kért, hogy jöjjek el újra az övezetbe, és beszéljek azokkal az emberekkel, akiket bebörtönöztek vagy megnyomorítottak, mert „ellenségnek” ítélte őket a Hamasz, és azoknak a családjával is, akik nyomtalanul eltűntek. „Beszélj velük, mert neked el fogják hinni, mit művelnek az övezetben. Azért, mert te nem vagy palesztin.”
Ebben nem voltam biztos, de másnap elkezdtem szervezni utamat. Kölcsönkértem egy kamerát, hogy fel tudjam venni az interjúkat, amelyeket készítek. „Neked el fogják mondani a történetüket, mert nyugatról jöttél” – oszlatta el barátom a kételyeimet. A Hamasznak tehát az volt a fedőtörténetem, hogy a humanitárius helyzetről írok. Hétfőtől csütörtökig így is tettem. Alapítványokat látogattam meg, alagutakban, kórházakban jártam. Érdektelen, tucatszor bemutatott történeteket vettem fel, hogy semmilyen körülmények között ne fogjanak gyanút. Akkreditáltattam magamat a Hamasz sajtó- és hírközlési minisztériumában, interjút készítettem Faúzi Barhúm Hamasz-szóvivővel is. „Nem tudom, mi rossz történhetne velem itt, mozlim testvéreim között” – mondtam nevetve Barhúmnak, amikor azt kérdezte, mit szóltam ahhoz, hogy az egyiptomiak aláíratták velem: csak saját felelősségemre léphetek be Gázába. Faúzi Barhúm közbenjárásával még interjút is megpróbáltam megszervezni Iszmáil Haníje kormányfővel. Ez azonban sajnálatos módon meghiúsult.
Tudtam, hogy akkor sem érhet túl nagy baj, ha lebukom: pár hét börtön után valószínűleg kiutasítanának a Gázai övezetből, mint ahogyan tették ezt az izraeli kémkedéssel vádolt Paul Martinnal márciusban. Valós életveszélyben tehát nem voltam. Kollégáim, segítőim, a sofőröm a két kislányával annál inkább. Hogy mi történt azokkal a palesztin újságírókkal, akik segítették Martin munkáját, az ugyanis nem került a nyugati lapok hasábjaira. Sorsukról senki sem tud semmit, mintha a föld nyelte volna el őket.
Megpróbáltuk minimálisra csökkenteni a kockázatot. Segítőim szereztek egy ENSZ feliratú pólót, hogy ha lát is valaki bemenni a meginterjúvoltak lakásába, azt gondolja, a segélyek miatt járok ott. Pénteken, az imádság ideje alatt vettük fel a beszélgetéseket, amikor a legkevesebben vannak az utcákon. Megegyeztünk, hogy a nyilatkozók arcát eltakarjuk, hangjukat megváltoztatjuk, amikor nyilvánosságra hozom a felvételeket. Biztonsági okokból pedig a kazetták nem lesznek nálam egészen az elutazásom idejéig. A felvétel végén mindig átadtam az egyik kollégának a szalagot, aki biztos, tőlem távol eső helyre vitte, amely minden gyanú felett állt. Az övezetben töltött tíz nap alatt két nagy interjút sikerült felvennem arról, hogyan bánik el a Hamasz saját palesztin ellenzékével.
Az első interjú előtt remegett a kezem, amikor elhagytuk Nuszeiratot. Azon tűnődtem, hogyan tudnám feltűnés nélkül felvinni a kamerát alanyom lakásába. Látva tanácstalanságomat, az interjút szervező újságíró rám mosolygott, és a zsebéből piros nejlonszatyrot vett elő. „Mintha almát vinnél.”
Maszkos brigádok
Igaz, hogy mindkét interjúalanyom Fatah-szimpatizáns volt, de a Hamasz nem csak az aktívan politizáló Fatah-tagokat bántalmazza vagy zárja börtönbe az övezetben. A 2007-es katonai puccs óta, amikor nyíltan lőtt egymásra a két nagy mozgalom, a Fatah és a Hamasz, gyakoriak a letartóztatások mind a Gázai övezetben, mind a nyugati parton. Ha Abbász elnök bebörtönöztet néhány Hamasz-aktivistát a nyugati parton, valószínű, hogy a Gázai övezetben is ugyanez történik néhány Fatah-taggal. Ám a különbség az, hogy a Fatahnak, ellentétben a Hamasszal, nincsenek terrorbrigádjai.
Kalid (a neveket megváltoztattam – J. S.), harmincéves interjúalanyom története alapján nagyjából rekonstruálható, hogyan némítja el a Hamasz az övezetben megfogalmazódó kritikus hangokat. A lábát lőtték keresztül egy AK–47-essel. Szerencséje volt, mert előrebukott a lövés pillanatában, a golyó így nem a térdét, hanem a combját érte, nem kellett amputálni a lábát. Megúszta annyival, hogy négy centivel rövidebb lett az egyik lába.
Abu, a második nyilatkozó már nem volt ilyen szerencsés, térd alatt amputálták a jobb lábát, mankóval biceg.
Mindkettejüknek begyógyultak már a sebei. Bár hallok „friss” esetekről is, azoknak az embereknek a meglátogatása lehetetlen. Folyamatosan figyelik őket a Hamasz katonái a családtagjaikkal együtt. A történetük hasonló. Éjszaka maszkos férfiak tartóztatták le őket az utcán, hiába próbáltak menekülni. Nem tudják pontosan, melyik mondatukért adtak ki utasítást az „elnémításukra”, de nyíltan kritizálták a Hamaszt, amely kiterjedt besúgórendszert működtet az övezetben. A beszámolókból kiderül, hogy mindenki potenciális veszélyben van, aki bármilyen megjegyzést mer tenni a „reformokra”, illetve a Hamasz tisztségviselőinek hirtelen meggazdagodására, diplomáciai lépéseire. Veszélyben van, aki részt vesz valamilyen ellenzéki megmozduláson, legyen az békés felvonulás vagy politikai találkozó; aki együttműködik nyugati újságírókkal úgy, hogy nem a Hamasz tagja. S a felsorolás korántsem teljes.
A térd szétlövése a Hamasz első figyelmeztetése. Ezt hajtják végre a maszkos „brigádok”, amelyek rádión kapják az utasítást. Minden este gépkocsival járják az övezetet, különböző ellenzékiek otthonába kopogtatnak be. Kalid elmondta, hogy gyakorlatilag minden ellenőrző ponton ismerték a nevét, esélye sem volt a menekülésre. Kiiktatása jól koordinált és megszervezett módon zajlott. Annak köszönheti az életét, hogy az egyik Hamasz-brigádtag megszánta, és hagyta, hogy kórházba menjen. Más kérdés
origo.hu
Nyom nélkül tűnt el száz éve a magyar kislány, most újra keresik a rokonai
