Panelnaturalizmus és a Megaversek

Nem vagyok annak a híve, ha jórészt egy generáció uralja egy korszak valamelyik kulturális területét. Az a szép, az az értékes, ha minden generáció arányos öntudattal és a saját életérzését színvonalasan közvetítve jelenik meg a palettán. Különösen a magyar irodalom utolsó három évében gyönyörű példák vannak arra, hogy hetvenes, nyolcvanas költők friss lendületet vesznek, és szinte az új, huszonéves generáció jelentkezésének pillanatában maguk is megújulnak. A magyar humor világában az idősnek mondható generációhoz sorolhatók nagyon kevés kivétellel nem tudtak főnixmadárként új életre kelni az elmúlt húsz év paradigmaváltásai nyomán.
Gálvölgyi is ott maradt a nyolcvanas évek végének és a kilencvenes évek elejének felszínes, nem különösebben részletgazdag, sekélyes panelnaturalizmusában, ahonnan nevettetni ma már lehetetlen. Hiába tud felsorolni tételesen használható témákat: „rabló bankok”, „Megavers”, benne álkultúrát gerjesztő álszakmai zsűritagokkal és normális hétköznapi befogadóval, tökölő-tétova munkások, akik napról napra pénzt, időt, életet pocsékolnak, elkényeztetett, bonyolult lelkű asszony-szerető, akinek már tényleg semmi nem jó, amit egy férfi nyújthat. Hiába hát a közelítőleg ismerős lista, ha a megformálás nem korszerű, kevés a pontos megfigyelés, hiányzik mögüle az a drámaiság, az a gyomorgörcs, az a megkötözöttség, az a sorsosság, amit nem ismerhet, aki harminc éve van jókor jó helyen és többnyire egyetértő baráti körben. A mai harmincasok, akik sose tudják, hogy bank, APEH kapcsán mikor honnan jön a pofon, akik diplomával, középosztályi háttérrel is átélik, hogy bármikor az utcára kerülhetnek, ha megcsúsznak egy kicsit, és nincs segítség, ők nem a kivételezés miatt a kor ünnepelt humoristái, hanem, mert ők tudnak hitelesen beszélni a gödör mélyéről. Nem beszélve arról, hogy nem tesznek úgy, mintha a Holló Színház, a L’art pour l’art Társulat nem okozott volna jóvátehetetlen károkat a besavanyodni igyekvő Magyarország virtuális-mentális erődrendszerében. Vagyis abszurd nélkül, drámaiság nélkül, sőt filozofikus szándékok nélkül ma már nincsen magyar humor, és ezt meg kell értenie annak, aki talpon szeretne maradni.
Továbbá eltökélten támogatom, hogy a magyar vers legyen témává mindenkor, mindenhol, a humor világában is. Csakhogy „gyönge vers” címén ma már nem lehet eladni régi gyermekdalokat. Olyan mértékben megerősödtünk, nagyhatalommá lettünk az utóbbi években vicces vers, rigmus, bökvers kategóriában, hogy ma egy út van: felkérni Garaczit, Lackfit vagy Varrót, írják meg a „gyönge-vicces”, kabaréba illő Megakölteményeket.
(Gálvölgyi-show, RTL Klub, augusztus 18., 20.35.)