Tovaúszó történelem

Telis-tele van legendákkal a magyar úszósport. Ma legalábbis így látjuk. Csakhogy e legendák a maguk idejében, kortársaik számára esendő, jópofa, savanykás, linkóci vagy éppen a végletekig eltökélt, hús-vér figurák voltak. Mint Hajós Alfréd, aki 1896-ban halálfélelemből nyert 1200 gyorson, mert egyszer csak észrevette, hogy a kísérőhajók messze horgonyoznak, mire ő a jéghideg vízben őrületes tempózásba kezdett. Vagy Csik Ferenc, aki az 1936-os berlini játékok előtt hinni sem merte, hogy 100 gyorson megelőzheti a japánokat, csak a nagynénje, Jolán néni hajtogatta neki, hogy a győzteseknek járó facsemete bizony magyar földben fog kisarjadni. Csik után majd’ fél évszázaddal, 1980-ban diadalmaskodott újra magyar férfi úszó olimpián, Wladár Sándor volt az; Moszkvából hazatérve kiment a Dunára horgászni, és amikor egy, a vízen közelítő tolvaj ellopta a pecabotját, ő előbb figyelmeztette a már a folyó közepén úszó alakot, hogy jöjjön vissza önszántából, különben utána ered, majd amikor az csúfondárosan és hitetlenkedve felnevetett, ötven méteren hirtelen rávert harmincat.
Az idő múltával a sztorik kopnak vagy akár színesednek, a személyes élmények és az emlékek fakulnak, az élő bajnok aranyozott, holt betű lesz a magyar sport históriás könyvében és a Nemzeti Sportuszoda márványtablóján.
Amely előtt ötven-hatvan-száz év múlva megáll majd a versenyszerű úszásba éppen belekapott kiskölyök, és szótagolva olvasni kezdi: Hosz-szú Ka-tin-ka, Gyur-ta Dá-ni-el, Cseh Lász-ló. Milyen érdekes, ódivatú nevek! Az egyik Katinka, a másik meg László. Hozzá még Cseh is.
E majdani legendák az elmúlt héten itt úsztak, sírtak, nevettek az orrunk előtt, és eközben besöpörtek hat aranyat, négy ezüstöt és három bronzot a budapesti Európa-bajnokságon. Az ember azonban általában nem veszi észre, ha a történelem részesévé válik – a kibontakozó forradalom az egyén számára inkább felfordulás, ami miatt lekési a randevúját –, így a nép is szórakozni, szurkolni, napozni járt ki a Margitszigetre, nem nagy időket élni.
Én pedig dolgozni; bevallom, olykor picit nyűgösen. Átvergődni az atomháború másnapját idéző Margit hídon, felmászni a sajtótribün szegletébe, ahonnan az előttem ormótlankodó vascsövek miatt csak a célt nem látom, szagolni a mellettem ülő, a rekkenő hőségben is mellényt viselő román kolléga elképesztő „kisugárzását”, lenyelni, hogy a Rendőrtiszti Főiskola feliratú pólót viselő, agresszíven bamba ábrázatú lény az interjúzónában ránk dörrent, hogy „kifelé!” – csupa-csupa jellemet próbáló feladat.
Aztán eljön a csütörtök délután. És vele a történelem. Női 200 vegyesen két magyar küzd az első és a második helyért, végül egyetlen századmásodperc, ahogy írtam, egy lerágott körömnyi különbség dönt közöttük Hosszú Katinka javára, aki partot érve azt mondja, bárcsak ugyanazt az időt érték volna el Verrasztó Evelynnel, mert akkor mind a ketten Európa-bajnokok lehetnének! Ábrándnak is szép. De fél óra telik csak el, amint a négyszer kétszázas gyorsváltó harmadik tagjaként Hosszú visszaszerzi a vezetést, az utolsónak rajtoló Verrasztó pedig őrületes hajrában legyőzi a franciát. A magyar váltó aranyérmes! Ilyen csoda 1954 óta nem esett meg. Annak a torinói diadalnak a részesei, Gyenge Valéria vagy Szőke Kató, ma már nevek a márványtáblán.
Ezen gondolkodom, no meg Katinka nyilatkozatát morzsolgatom elfelé menet, és egyszer csak azon kapom magam, hogy a Jászai Mari téren állok. Hogy jutottam ide? Átjöttem volna az utálatos Margit hídon? Ma sem tudom. Hisz csütörtök délután elragadott és felkapott a történelem.