Üvegplasztikán át a világ

Az elmúlt időszak állami művészeti díjasai – Kossuth-díj, kiváló, érdemes művész, Balogh Rudolf-, Ferenczy Noémi-, Jászai Mari-, Munkácsy Mihály-díj – alkotásaiból rendezett kiállítás látható az Olof Palme Ház galériájában. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete által rendezett tárlatra harminchat díjazottat hívtak meg, a meghívást mintegy harmincan fogadták el.

Látványos az együttes, amely az első teremben fogadja a belépőt, a többi között a Kossuth-díjas Aknay János két nagyméretű vásznával, amelyek az Emlékek birodalmába, egyben a szentendrei festészet jelen idejébe vezetnek, a Munkácsy-díjas Drabik István plasztikájával, amelyben az Etruszk álom rejtezik. Koncz András ugyancsak Munkácsy-díjas festő munkája a néhány évvel ezelőtt elhunyt kortársat, Mulasics Lászlót idézi meg, aki talán maga is részt vett itt a díjasok kiállításán, a kiváló művész Szikora Tamás Kapui pedig a természeti folyamatok és a művészi beavatkozás nyomait egyaránt őrző, romló anyagukkal is a teljes világ megteremtésének a lehetőségét ígérik.
Erre a teljességre utal a kiállításnak az a műve is, Szegedy-Maszák Zoltán alkotása, amely a leghátsó teremben látható, s amelyről, ha kicsit távolabbról figyeljük, a leginkább egy gyorsfotókészítő berendezés jut az eszünkbe. Valójában azonban interaktív műalkotás: a néző leül az asztal elé, kezében geometrikus ábrákat tartalmazó lappal a kamerába néz. A monitoron viszontlátja saját magát és a lapot is, amely előtt azonban a valóságban nem létező virtuális alakzatok is megjelennek, s mozgásukkal reagálnak a látogató, illetve a lap mozgására. A mű Jonathan Swift tiszteletére készült, s Gulliver utazásainak arra a részletére utal, amelyben a nyelvtudósok megvitatják, hogyan is lehetne a ráció törvényszerűségei szerint átalakítani az emberi beszédet. Először csak az igéket, jelzőket akarják száműzni, mert úgyis csak a főnevek fontosak. Később, a tüdő és a torok kímélése céljából a tárgyak megnevezését maguknak a tárgyaknak a felmutatásával helyettesítenék. Bár nagyobb tárgyak esetében, otthonunktól távol kicsit fáradságos dolog az efféle társalgás, a haszon „felmérhetetlen” lenne, mert (ahogyan Szentkuthy Miklós fordításában olvashatjuk) a találmány „az emberiség egyetlen közös nyelve lehet a jövőben, amelyet megértenek minden civilizált országban, ahol a használati tárgyak és egyéb eszközök nagyjában úgyis egyformák szoktak lenni, vagy legalábbis erősen hasonlítanak…”
Jonathan Swift víziója remélhetőleg míg világ a világ, csak vízió marad, bár a jelenben is sokféle jele van a nyelv, a gondolat, az érzelmi világ elsekélyesedésének, az emberi kapcsolatok kiürülésének, ellehetetlenülésének. Az egyre inkább anyagiassá váló világban a műalkotás is egyre inkább puszta tárgyként van jelen, nem pedig mint a vizuális kommunikáció meghatározó részese. Hogy ez így van, azért sokan felelősek a kortárs művészetet bemutató múzeumoktól, a galériákon, független kurátorokon, állami hivatalnokokon és művészeti szervezeteken át az egyes művészekig. De épp ebben a helyzetben nem lehet eléggé méltatni, hogy immár tizenkettedik alkalommal rendezik meg azt a kiállítást, amelyen az állami művészeti díjazottak alkotásai jelennek meg a szakemberek és remélhetőleg a nagyközönség előtt, állásfoglalásra késztetve a nézőt a díjak jogosságát vagy éppen megkérdőjelezhetőségét illetően.
A tárlat három Kossuth-díjas résztvevője közül ketten, Lantos Ferenc és Papp Oszkár több mint fél évszázados munkásságukkal mintegy a folyamatosságot képviselik. Művészetük összeköti a diktatúra előtti néhány szabad év művészetét a jelenével, nemzedékek számára adva példát művészi, művészetpedagógiai következetességből, emberi tartásból. Ami pedig a többieket illeti… Kinek az a „másfajta realizmus” vagy az a rendteremtő szándék lesz a fontos, amely ef Zámbó István, illetve Matzon Ákos és Haász István képeit jellemzi… Kinek az a lelemény vagy épp alázat, amellyel a tervező művészek a legbanálisabb tárgyat is képesek beemelni a művészet világába egy olyan korban, amely banalitásként kezeli a legnemesebb eszméket is… Szobor, koncepció nélkül – adta plasztikája címének Varga Ferenc, ugyanolyan iróniával, öniróniával, ahogyan Szász György nevezi műveit Adaptációknak. Kristálytiszta fogalmazásmód, könnyedség és elmélyültség, játékosság és filozofikusság egyaránt jellemzi alkotásaikat, akárcsak Kecskés Krisztina üvegplasztikáit, amelyeken keresztülnézve egy kicsit másnak tűnik a világ, mint nélküle, de egyáltalán nem torzabb, hanem teljesebb.