A bulvárrendező esete Teréz anyával

D O K U N É Z Ő

Teréz anyáról születésének századik évfordulója kapcsán nekem utoljára sem jutna eszembe az, hogy kamerával a kézben körbeszáguldjak, és szétnyerítsem a világban, hogy Teréz anya hite nem volt ám makulátlan, Teréz anya kételkedett, Teréz anya a sötétség szentje volt, Teréz anya úgy érezte, nem kell Istennek. És Teréz anya átverte a környezetét: mosolya mögött keserűség és magány húzódott meg.
De hát van, akinek elég egy bulvárszlogen ahhoz, hogy egész dokumentumfilmet húzzon föl rá, mint például Maria Magdalena Koller. Ez a forgatókönyvíró-rendező csak látszólag kutat Kalkuttában és Albániában azután, hogy akkor hogyan is állt Teréz anya hittel, és mit jelentenek a kétségei. Nagyon sok mindenkivel, pszichológussal, fotográfussal, gyóntatóval, tanácsadóval is elmondatja, mit gondolnak Teréz anyáról, arról a bizonyos sötétségről. Hogy Teréz anya nyolcéves kora táján meghalt az édesapja, és hogy ez a dráma döntően megváltoztatta lelkileg a katolikus hívő kislányt. Hogy Teréz anya a darjeelingi vonatutat követően eldöntötte, hogy a szegények közé kell mennie, a világot akarta megváltoztatni, de a világ nem változott meg. Hogy a kemény, odaadó munka, a folyamatos fizikai fáradtság, az egyoldalú fizikai-lelki odaadás az emberek és a nagy tervek iránt előidézheti a folyamatos lelki szenvedést, magányosságérzést. Elhangzik az is, hogy Teréz anya az a szent, aki a fájdalmat, a sötétséget, az ürességet alakítja át fénnyé, krisztusivá, amikor a haldoklóknak nemcsak testi segítséget, hanem szeretetet, odafigyelést, emberi méltóságot is ajándékoz. De ez a nagyon sok, összedobált ívre nem simított gondolat, tapasztalat, amelyeket a rendező láthatóan nem emésztett meg, mégsem rajzolja ki azt az anyai arcot, amit várunk. Teréz anya sziluettje, nagysága inkább a film világával, hangulatával, semmitmondásával szemben kap látható, erőteljes körvonalat.
Pedig megvolt a rendező előtt minden lehetőség: pénz és mód kalkuttai utazásra, sokkoló képek, tömegszállások, minden képzeletet felülmúló nyomorban élő emberek lefotografálására, és nagyon sok szemtanú, kortanú, aki kinyitotta az ajtaját és a szívét, száját a filmesek előtt. Teréz anya gyóntatója még talán túl messzire is elment a kitárulkozásban, nem is érthető pontosan, hogy miért.
Hiányzott viszont a filmből egy keresztény teológus, aki részletesen elmondta volna egyházatyákra, egyháztudósokra, szentekre hivatkozva, hogy a hívő ember útja – amiképp Carl Rahner is megállapítja – nem nélkülözi a kétkedést. A rendezői cél itt inkább az lehetett, hogy ezentúl a hitetlenek, langyosak, a restek Teréz anyára hivatkozhassanak.
(Teréz anya – A sötétség szentje, osztrák–német dokumentumfilm, 2010., Duna TV, augusztus 29.)