A pénzügyek helye a gazdaságban

A szókimondásáról, valamint a politikától és az üzleti élet szereplőitől való függetlenségéről híres francia gazdasági havilap, az Alternatives Economiques idei július–augusztusi számának fő témája, hogy „ismét a helyére kell tenni a pénzügyeket”. A folyóirat vezércikke a következő mondatokkal kezdődik: „2000 óta a bankároknak, a pénzügyi alapok kezelőinek és más pénzügyi befektetőknek sikerült egy korábban sohasem látott spekulációs folyamat révén meggazdagodniuk. A kormányoknak pedig most ezermilliárd eurót kell mozgósítaniuk, hogy megmentsék a bankokat és hogy elkerüljék a gazdaság recesszióba zuhanását”.
Az elmúlt évtizedekben a pénzügyek a gazdasági élet színdarabjának mellékszereplőjéből egyre inkább főszereplővé vált, amely már nem elégedett meg a gazdaság többi szereplőjének kiszolgálásával, hanem önálló irányító szerepre tört – nem is sikertelenül. A pénzügyek felértékelődését jól mutatják azok a statisztikák, amelyeket az Alternatives Economiques ezzel kapcsolatban bemutat. A pénzügyi szektor egyre nagyobb szeletet hasított ki az elmúlt fél évszázadban a fejlett országok gazdaságából. 1950-ben az Egyesült Államokban az összes hazai amerikai vállalkozás profitjának 10 százalékából részesült, 2008-ra ez az arány 44 százalékra ugrott. Az amerikai kereskedelmi bankokban ugyanezen időszak alatt az átlagbérek az amerikai átlagbérnél négyszer gyorsabban növekedtek.
Amerikában és Nyugat-Európában az adófizetők mind nyugtalanabbul figyelik ezt a folyamatot, amelyből elsősorban azt érzékelik, hogy a pénzügyi szféra a nemzeti jövedelem egyre nagyobb szeletét teszi zsebre, miközben a gazdaság egyre súlyosabb válságai során a kormányzatoknak pénzügyi mentőövet kell nyújtani a sokszor saját meggondolatlan spekulációik miatt az öszszeomlás szélére jutott bankoknak.
Az 1945 utáni időszak nyugat-európai gazdasága, a „harminc dicsőséges év” idején az állami ellenőrzés sokkal nagyobb volt a pénzügyek felett, mint napjainkban, s ez nagyrészt hozzájárult a gazdaság stabil és egyenletes növekedéséhez. Ugyanakkor a szakértők egyetértenek abban, hogy nem lehet visszamenni harminc évet, és egy azóta liberalizált gazdaságot a mainál sokkal szabályozottabb piacgazdasággá tenni. Az egyre kevésbé szabályozott és egyre újabb pénzügyi eszközöket feltaláló pénzügyi szektor ugyan magatartásával nagymértékben hozzájárult a világgazdaság destabilizációjához, és ennek révén a válságok gyakoribbá válásához is, ugyanakkor azonban a globalizált világgazdaság és a sokszor felelőtlen kormányok nemigen tudnának meglenni a pénzügyi rendszer rugalmassága nélkül. A világ különböző részein beruházásokat végző multiknak a pénzügyi rendszer rugalmassága épp olyan fontos, mint az adóemelést a választások előtt elkerülni kívánó kormányok számára: mindkettő a nemzetközi pénzügyi rendszerhez fordul finanszírozásért.
A francia közgazdászok többsége szerint azonban mindez nem jelenti, hogy továbbra is fenntartható lenne a mai helyzet, amikor az ellenőrzés alól kibújó pénzügyi szervezetek (bankok, befektetési alapok stb.) egyfelől lefölözik a gazdaság hasznát a fellendülés idején, majd a saját spekulációik által kiváltott válság idején az adófizetők pénzéből várják a segítséget.
A pénzügyek helyretételének a francia szakemberek szerint két szintje van: egyrészt a nemzeti szabályozás, a nemzeti bankfelügyeletek szintjén, másrészt legalább ilyen fontos, hogy nemzetközi szinten is új szabályozásra van szükség.
A nemzeti szabályozások nem sokat érnek, ha az adóparadicsomokban létrehozott offshore cégeken keresztül ez a szabályozás kijátszható, és ha a nyereségek a nemzetközi átutalásokkal eltüntethetők az adóhatóságok elől. Ellenben hasznos lehet a nemzetközi spekulatív tőkemozgás megadóztatása, a régen javasolt Tobin-adó. A később közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett James Tobin már 1972-ben javasolta a nemzetközi pénzügyi tranzakciók megadóztatását – ha tanácsát megfogadták volna, a mai válság talán be sem következik.
A pénzügyek nemzeti és nemzetközi újraszabályozása a pénzügyi szervezeteknek is érdeke, mert jelenleg a bankok egyre inkább a gazdasági válságok első számú kiváltóinak, illetve haszonélvezőinek a szerepébe kerülnek, ami hosszabb távon sem üzletileg, sem politikailag nem lehet érdekük.
Bár az Alternatives Economiques munkatársai és az általuk megkérdezett közgazdászok nem voltak túl optimisták a tekintetben, hogy gyorsan helyre lehet tenni megfelelő szabályozással a pénzügyeket nemzeti és nemzetközi szinten, abban egyetértettek, hogy ez végső soron nemcsak a kormányok, valamint a gazdaság többi szereplőjének, hanem a pénzügyi szektornak is az érdeke lenne.

A szerző közgazdász