Lapjuk 2010. augusztus 13-i számában megjelent egy írás Feltűnő részrehajlás az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál címmel, amely számos tekintetben pontatlan, a hatóság, illetve a szóban forgó ügy szempontjából valótlan, teljességgel megalapozatlan állításokat tartalmaz. Somogyi János cikkében elmondja, hogy nem tartja aggályosnak az érintett edzőterem azon eljárását, hogy a terembe B. István, illetve barátja, L. Dénes csupán azért nem juthatott be, mivel az baráti társaságként üzemel üzletszerűen, ahová kizárólag a tulajdonos ismerősei, illetve azon személyek járhatnak, akiket megbízható barátai beajánlottak. A tényekhez ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a teremnek nincsen árlistája, reklámhirdetése, kiírása, használati feltételei, felügyelő edzője, hanem az üzemeltetést, valamint az újabb „tagok” beszervezését maguk a tagok, mint egy tágabb család részei végzik, amelybe a tulajdonosnak még beleszólása sincsen. A gyakorlatban így zártkörűen működő társaság ennek megfelelően tagi önszabályozás keretében végzi mindennapi ügyvitelét. Függetlenül attól, hogy az előadott tényállás mennyire életszerű, a cikkírónak mint gyakorlott ügyvédnek tisztában kellett azzal lennie, hogy a jog különbséget tesz baráti társaság, valamint üzleti vállalkozás között. Az előbbi ugyanis nem jogi kategória, az utóbbira pedig kiterjedt szabályrendszer vonatkozik. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a tulajdonos úgy dönt, hogy gazdasági vállalkozás keretében, ellenszolgáltatás fejében, üzletszerűen üzemelteti az edzőtermet, a belépő személyek körét önkényesen nem válogathatja meg. Az edzőterem tulajdonosa maga sem tagadta egyebekben a kérelmezők azon állítását, hogy kezdetben havibérlet vásárlását, valamint ajánló személyek felmutatását kérték tőlük, ezt követően azonban helyhiányra hivatkozva utasították el bérletvásárlási kérésüket. Ebből természetes módon az is kiderül, hogy a kérelmezők panasza nem az volt, hogy „a havibérletért fizetni kellett”, hanem az, hogy fizetés ellenében sem használhatták volna az edzőtermet. Az edzőterem üzemeltetésének ezen módját nemcsak az európai uniós jog, hanem a hatályos magyar jogrendszer sem ismeri, így e tekintetben a hatóságnak semmiféle mérlegelési lehetősége nincsen. Ezen túlmenően az edzőterem a hatályos kimentési bizonyítás keretében értelemszerűen nem háríthatja el felelősségét csupán arra történő hivatkozással, hogy a panaszosok számára más edzőterem használata elérhető közelségben volt, valamint hogy Kolompár úr, illetve társa roma származására semmiféle körülmény nem utalt. A bepanaszolt társaság hozzáállását jellemzi egyebekben az is, hogy a kérelmezők számára olyan tartalmú egyezséget kínált, amely kizárólag azt tartalmazta, hogy a kérelmezők panaszuk visszavonását kérik, lemondanak valamennyi jogi és egyéb követelésükről, mivel a bepanaszolt szervezettel egyezségre jutottak. Olyan egyezséget azonban a hatóság nem hagyhat jóvá, amely az eljárás megszüntetésén túlmenően a jogsérelem orvoslása tekintetében érdemi információt nem tartalmaz. A hatóság álláspontja szerint ezen egyezség jóváhagyása nem csupán jogszabálysértő lett volna, de annak aláírása képzettséggel nem rendelkező emberektől sem várható el. Ennek tükrében került sor 200 ezer forint bírság kiszabására, amelynek a kérelmezők által követelt kártérítés összegéhez semmi köze nincsen.
A szerző azon állítása, miszerint a hatóság célja a magyar vállalkozók megbüntetése, megalázása, megfélemlítése, móresre tanítása, sem jelen ügy, sem pedig a hatóság statisztikája nem támasztják alá. Az Európa Tanács 2009 szeptemberében ugyanis éppen azzal a panasszal fordult a hatósághoz, hogy indokolja meg a roma ügyek vonatkozásában benyújtott statisztikai adatait, amelyből az derült ki, hogy az adott évben a beérkező mintegy 2000 körüli panaszbeadvány eredményeképpen két esetben hoztak elmarasztaló határozatot nemzeti-etnikai származás mint védett tulajdonság alapján. Ezen statisztikai adatot többféleképpen lehet értelmezni. Azon értelmezés ugyanakkor, miszerint az Egyenlő Bánásmód Hatóság feltűnően részrehajló, magyarság-, valamint vállalkozóellenes gyakorlatot folytat, objektív, szakmai érveken nem alapulhat. Ezzel összefüggésben nem kívánok azzal foglalkozni, hogy a cikk megírásához milyen motívumok vezethettek. Összehasonlításképpen kiemelném, hogy a 2010-es évben hasonló ügyteher mellett négy elmarasztaló határozat született e területen. Ezen szám feltűnően alacsony voltára azonban nem lehet érdemként hivatkozni, hanem ez csupán annak az eredménye, hogy az érdemi panaszok nem jutnak el kellő számban a hatósághoz, a beérkező panaszokat pedig a hatóság a jogszabályi kötelezettsége alapján valamennyi védett tulajdonság körében alapos vizsgálatnak veti alá. Ezen alapos tényállás-feltárási tevékenység eredményezi az elmarasztaló határozatoknak a panaszbeadványok számához viszonyított alacsony arányát.
Az egyenlő bánásmód követelményét az európai civilizáció, amelynek Magyarország is részét képezi, alapértéknek tekinti, amelynek megsértése viszont valóban nem csupán jogellenes, de egyben közösségellenes, illetve magyarellenes magatartás is. Az ilyen hangvételű cikkek aláássák a bíróságok, egyéb hatóságok, így az Egyenlő Bánásmód Hatóság által az emberi jogok védelme területén elért eredményeket, úgymint a pénzintézetek idősekre vonatkozó hitelezési gyakorlatának megváltozását, az akadálymentesítési kötelezettség határozott számonkérését, a nők, fogyatékosok, megváltozott munkaképességű személyek, munkavállalók munkaerő-piaci helyzetének, valamint az Ebktv. 8. §-ában nevesített egyéb, sérülékeny csoportba tartozó személyek pozíciójának javítását állami, önkormányzati, hatósági szinten, valamint az áruk értékesítése, szolgáltatások nyújtása területén.
A szerző az Egyenlő Bánásmód Hatóság jogásza
Megérett az idő az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőségről szóló, a hírhedett MSZP– SZDSZ-koalíció által hozott törvény felülvizsgálatára és az ennek alapján létrehozott Egyenlő Bánásmód Hatóság tevékenységének és személyi állományának, az illetékes miniszter, államtitkár általi átvilágítására. Talán nem mindenki tudja, hogy az EBH csak magántulajdonban lévő vállalkozásokkal szemben járhat el, vagyis fő célpontja a magyar vállalkozó, akármit is mond a „hivatásos jogvédő” levélíró.
Az „olvasói levél” szerzőjének állításával ellentétben az EBH határozatának olyannyira köze van a két cigány legény hárommilliós kártérítési igényéhez, hogy a követelésük jogalapját éppen az EBH 200 ezer forintos büntetőhatározatában foglaltakra alapítják, közölve a bírósággal, hogy az igényük jogosságához kétség sem férhet, hiszen a magyar vállalkozó jogellenes magatartását már az EBH is megállapította.
Régi magyar bolsevik trükk volt annak idején Moszkva elvárásaira hivatkozni. Manapság az Európai Unióra, az Európa Tanácsra szokás hivatkozni. Így tesz az „olvasói levél” szerzője is. Persze romaügyben mintha Rómában és Párizsban egy kicsit másként gondolkodnának az utóbbi időben, és nem igazán érdekli őket az ET elefántcsonttoronyban ülő bürokratáinak a véleménye.
Úgy gondolom, a tisztelt olvasó is szívesen értesülne majd az EBH büntetőhatározatát felülvizsgáló Fővárosi Bíróság ítéletéről és a két cigány fiú hárommillió forintos követelését elbíráló miskolci városi bíróság ítéletéről. Térjünk vissza az ügyre ezek ismeretében.
Milyen kár, hogy a veszprémi bártulajdonosnak nem volt bátorsága megtagadni a belépést attól a cigány társaságtól, akik randalírozásának következtében életek estek áldozatul.
Ha a magyar vállalkozó nem engedi be a cigányokat a szórakozóhelyre, az Egyenlő Bánásmód Hatóságtól kapott volna néhány százezer forintos büntetést, de Marian Cozma még ma is élne.
Somogyi János
ügyvéd
