Az első lecke

Ha évekig abban a hitben élhettünk, hogy a magyar ember gyermekszerető, és csak bizonytalan jövője miatt vállal kevesebb utódot, mint ifjúkorában tervezte, akkor most szembe kell néznünk azzal, hogy itt a történet vége. A magyar ember ugyanis már nem szereti annyira a gyereket, nem tartja értéknek, sőt egyre többen gondolják, hogy az élet nélküle is vígan leélhető. Ha nem még vígabban! És a magyar ember, követve a világ fejlettebb társadalmait, nemcsak így véli, hanem egyre inkább éli is ezt az életet. S. Molnár Edit demográfus nemrégiben közzétett tanulmánya kijózanító. A megkérdezettek 25 százaléka szerint három gyereket nevelni rossz, sőt nagyon rossz (1988-ban ezt még csak 13 százalék gondolta így), 17 százalék szerint pedig bőven elég egy gyerek is. Hat százalék meg úgy gondolja, hogy még ez is sok, jobb gyermektelennek maradni.
Évtizedek óta zeng a demográfusok figyelmeztetése: fogy a magyar. Szegény Fekete Gyula a fél életét szentelte arra, hogy felébressze a társadalmi-politikai lelkiismeretet. Nem nagyon érdekelt az akkor sem komolyan senkit, legfeljebb a nyugdíjszakértők bólogattak egyetértően. Ők ugyanis régóta tudják, hogy elérkezik az idő, nem is oly sokára, amikor sok-sok kivét lesz a kasszából, és alig-alig betét. Szép terveket dédelgethetnek viszont az Őszi Napfény nyugdíjasotthonok tulajdonosai, annyi lesz ugyanis a magányos öreg kuncsaft, hogy telepeket kell majd számukra építeni.
Nem érdemes itt elsorolni mindazokat a politikusi és társadalomtudósi felvetéseket, amelyek a gyermekről mint társadalmi befektetésről, értékről szólnak, és véget kell vetni a nemzeti borongásnak is. Valami hathatósat kellene végre kitalálni. Nem kizárt persze, hogy már késő. Talán nem kellett volna megvárni, amíg egész generációban tudatosodik, hogy a gyerek nem főnyeremény. De legalábbis nem elsődleges életcél. Ma már értetlenül nézi a környezet, ha egy lány huszonéves kora elején férjhez megy – néhány évtizede nagyanyáink már ebben a korban vénlánynak számítottak. Az meg egyenesen orvosi ritkaság, ha valaki huszonévesen szül. E tekintetben ne is említsük nagyanyáinkat! A változásnak előbb az okát kell megvizsgálni, csak azután lehet eldönteni, mit is kell másként tenni.
Ugyanakkor megértéssel kell tekintenünk a mai ifjúságra is, amelyik úgy gondolja, hogy a gyerek nem sürgős, talán nem is fontos. Mindazt ugyanis, amiben élni kényszerül, mi építettük fel köré. A munkahelyet, amelyik estig benn tartja, méghozzá folyamatos egzisztenciális bizonytalanságban. A fogyasztói világot, amelyik többre értékeli a vásárlás örömét, a vigalmat, a szerzést a lelki örömöknél. A kiábrándító tapasztalatot, mely szerint a házasság rossz intézmény, s biztos nyomorúságot és felesleges önfeláldozást jelent egy-két-három gyerekkel egyedül maradni. Az információt, hogy a gyerekvállalás nagy anyagi kiadás, kezdve a szülés százezres költségeitől a babaszoba több százezres zenélő berendezéséig. Nem beszélve a gyermeknevelés során hozott áldozatokról. Mindezt befejezve azzal, hogy a legtutibb dolog megmaradni gyereknek, harmincévesen is az ifjúságunkra, a függetlenségünkre hivatkozni. Bizony mindez a szép új világ a szülők teremtménye. Csak abba nem gondoltunk bele, miközben a legjobbat akartuk gyermekeinknek, hogy mi lesz ennek a vége. Számunkra, de főként az ő számukra.
Itt az ideje hát leülni és elgondolkodni azon, milyen hathatós érvünk lehet annak cáfolatára, hogy a világon a legjobb önzőnek lenni. Mivel tudjuk meggyőzni elrontott, félrenevelt gyermekeinket? Kezdhetnénk talán azzal, hogy a gyerek nem probléma, hanem örömforrás. A legjobb tanár. Megtanít arra, hogyan kell önzetlenül és önfeláldozóan szeretni. És végül is erre az érzésre mindenkinek szüksége, sőt igénye van. Lehetne talán akkor ez az első lecke. A többi meg majdcsak jön magától.