A társadalmi gondoskodás és a szociális ellátás fogalma hosszú ideig elszakadt attól a hagyományos világnézeti és vallási háttértől, amely évezredeken át alapját képezte. Az elmúlt évtizedek nyugati jóléti államai inkább a materialista társadalomszervezési elvek – a piac, a tervgazdaság és a verseny – alapján szervezték meg szociális rendszereiket, miközben a vallási és spirituális szempontokat tudománytalan maradványként kezelték. De vajon ez az út a jövőben is járható?
Birher Nándor professzor Polgári Szemlében megjelent legújabb tanulmánya azt a kérdést veti fel, vajon szükségszerű-e a szociális ellátásban a spiritualitás kizárása – vagy éppen ennek visszaintegrálása lehet a jövő záloga.
Birher szerint a "care policy" – azaz a gondoskodáspolitika – nem azonos pusztán a hagyományos szociálpolitikával. A "care" fogalma ennél tágabb, mélyebb: az egyén teljes emberi méltóságát, transzcendens vonatkozásait is érinti. Nem véletlen, hogy az EU új európai gondozási stratégiája is elkezdte használni ezt a fogalmat – igaz, a mélyebb, spirituális tartalmak nélkül.
A szerző alapos szövegelemzésében kimutatja: míg az EU hivatalos dokumentumaiban (pl. European Care Strategy) a „care” szó több százszor szerepel, addig a „love”, „charity” vagy „spiritual” szavak szinte teljesen hiányoznak. Ezzel szemben a katolikus egyház tanítóhivatala – például a Laudato Si’ vagy a Deus Caritas Est dokumentumok – éppen ezeket a fogalmakat helyezik középpontba.
Ez a kettősség jól mutatja: két teljesen eltérő megközelítés verseng a gondoskodáspolitika színterén. Az egyik a "technokrata", profitorientált, jóléti állam logikáját követi, a másik a szeretetre, transzcendenciára és közösségre épülő emberképből indul ki.
Birher tanulmánya szerint a nyugati világban, de különösen Németországban és az angolszász országokban újra előtérbe kerül a vallási alapú gondoskodás kérdése.
A szerző kiemeli: a Diakonia vagy a Caritas máig erős bázisai ennek a szemléletnek, és egyre több nemzetközi szakirodalom is foglalkozik azzal, hogy a segítő szakmákban a spiritualitás – sőt a vallásos normarendek – jelenléte nem hogy hátrány, hanem éppen előny lehet.
Hazánkban a rendszerváltás előtti évtizedek erőszakosan szekularizált társadalomképe miatt ez a kérdés sokáig tabunak számított. Most azonban újra elérkezett az idő – írja Birher –, hogy a gondoskodáspolitika ne csupán állami szolgáltatás legyen, hanem az ember méltóságára építő, közösségi és vallási alapú rendszerként is működjön.
A közösség újrafelfedezése
A tanulmány hangsúlyozza: a valódi gondoskodáspolitika nem képzelhető el kizárólag központi állami programok formájában. Szükséges a szubszidiaritás, azaz a helyi közösségek – családok, egyházak, önkéntes csoportok – szerepének növelése. Ez nem csupán költséghatékonysági kérdés, hanem a társadalom valódi megerősödésének kulcsa.
A keresztény hagyományban a gondoskodás nem merül ki a „jótékonyságban” – sokkal inkább az emberi élet teljességére irányul: testi, lelki, szellemi és közösségi dimenzióiban egyaránt. Ennek újrafelfedezése elkerülhetetlen, ha Európa a demográfiai válság, a gazdasági fenntarthatatlanság és az elidegenedés kihívásaira választ akar adni.
Visszatérés az alapokhoz?
Birher írása végén radikális kérdéseket vet fel: vajon nem ideje-e elhagyni a Hegel és Marx által kijelölt államcentrikus, materialista szociálpolitikai modellt? Nem lenne-e hatékonyabb – és emberibb – egy olyan rendszer, amely a spiritualitásra, a szeretetre és a közösségre épül?
A professzor nem nosztalgiázik a múlt felett, inkább a jövő lehetőségeire mutat rá: a modern technológiák, az adatvezérelt közpolitika és a mesterséges intelligencia sem tudnak választ adni az emberi élet végső kérdéseire. A válasz ott rejlik abban a teológiai hagyományban, amely ezer évek óta tanítja: a gondoskodás minden formájában a Teremtő képmása jelenik meg.
