Az ember alkonya?

Mintegy ötszáz éve valami elkezdődött. Vagy ki tudja, hogy mikor, pontos dátum nincs. Érzet van csak, amely viszont csalhatatlan. Most e szerint a valami szerint működik az egész világ. Fedőneve: Nyugat. A Nyugat az emberi faj biológiai felemelkedését festi meg társadalmi szinten. Az ember felemelkedése, tündöklése sikertörténet a javából. A Nyugat tündöklése ugyancsak sikertörténet a javából. Feltűnőek az analógiák a két e földi sikertörténet közt. Az emberi faj is hosszú évmilliókon át egyenrangú versenytársa volt a különböző pithecusoknak, a majdnem emberek díszes társaságának. Hosszú ideig nem látszott a kiáltóan nagy különbség az erdőben kóborló pithecusok és Homo sapiensek között. A Homo sapiens is látszólag egy volt a többiek közül. Adott biológiai és földrajzi határok közt mozgott, mígnem az értelemért folyó láthatatlan futóversenyben egyszer csak beelőzte versenytársait, és azok csak nézhettek. Győzött az ember. Először, de nem utoljára. Emberré vált, igen. Tudattal azóta is egyedül csak ő rendelkezik. Látványosan elhúzott a versenytársak, a főemlősök, a csimpánz, az orangután, a gorilla és a Neander-völgyi ember, valamint a különböző negyed-, fél-, háromnegyed és előemberek mellett.
Fajunk szisztematikusan, lépésről lépésre szabadult ki a természet által rákényszerített és egészen az ember felemelkedéséig áthághatatlannak vélt korlátok alól. A földművelés vagy épp a lovak igába fogása, hogy a beszédről ne is szóljunk, példa nélküli fejlemények az evolúció mintegy négymilliárd esztendős történetében. E fejlemények elvileg magához az emberi fajhoz köthetők, ám míg egy adott állatfaj különböző populációinak szervezettségi szintje közelítőleg azonos, addig az emberi faj egyes populációi között fényévnyi különbségek mutatkoznak.
Az emberiség egészének tulajdonított sikertörténet egyes elemei sohasem az elvont emberi fajhoz, hanem mindig egy adott kultúrához köthetők. Az elvont emberi faj ugyanúgy mintegy szenvedőleges színhelye a különböző, egymással olykor harcoló, máskor versengő vagy épp együttműködő kultúráknak, mint ahogy az elvont élet sem értékrendje, legföljebb dimenziója a fajoknak. A bioszférán belül egészen az ember megjelenéséig egyetlen faj sem volt képes abszolút értelemben magához ragadni a kezdeményezést, saját igénye szerint alakítani a játékszabályokat, saját képére formálni a földet. A kulturális dimenzióban egészen a Nyugat megjelenéséig hasonló volt a helyzet.
Sok tízezer éven át a metastabil törzsi szint volt jellemző. Ezt később bizonyos régiókban birodalmi evolúció váltotta fel. A nagy birodalmi kultúrák legtöbbje megsemmisült, a sumerok, az aztékok vagy épp az asszírok, de a fennmaradt birodalmak, mint például India vagy Kína, sem voltak képesek a föld egészének meghódítására. Talán nem is akartak az összes többi kultúra fölé kerekedni. Eszükbe sem jutott, hogy létezhet ekkora és effajta győzelem. Az, hogy a fogyasztói társadalom ellen az iszlám fundamentalisták a neten szervezkednek, a Nyugat abszolút érvényű győzelme.
A tudományos technikai forradalom a kultúrák tartalmi, tradicionális gátjait trójai falóként áttörve a legeldugottabb amazóniai törzstől a kínai vagy japán nagyvárosokig minden emberi tevékenységnek és ember alkotta tájnak a minőségét, jellegét alapvető módon meghatározza. Ez az, amiről beszéltem idáig. Ezt értem azalatt, hogy a technikai-tudományos forradalom, amely nyugatról indult, az ember második „afrikai” szétrajzása, immár az emberi kultúrán belül. Az ember biológiai felemelkedésének leképezése, újrajátszása történelmi dimenzióban.
Szerintem a Nyugat sikertörténete legalább annyira elgondolkodtató és legalább akkora kérdés, mint a Homo sapiens földi sikertörténete. Miért épp fajunk, az ember vált alkalmassá a kiemelkedésre, és mi emelte ki épp az európai, majd később észak-amerikai kultúrát a többiek közül? Tette aránytalanul versenyképesebbé a többieknél?
Sokan a reneszánszban vélik meglelni a választ. A reneszánsz mint versenyelőny oka legtöbbször az iszlám fundamentalizmus kapcsán merül föl, megállapítva, hogy az iszlám azért maradt le, mert a mohamedán vallás nem ment keresztül a reneszánsz és a reformáció „tisztítótüzén”. Ez is egy válasz, de tudni kell, a kereszténység mélyén már jóval a reneszánsz előtt megjelentek azok a rejtett szellemi tartalékok és paradoxonok, amelyek később a reneszánszhoz és a felvilágosodáshoz vezettek. A Szent Ágoston utáni legnagyobb keresztény gondolkodó, Aquinói Szent Tamás a gótika fénykorában, a hit legszilárdabb, abszolút szent fázisában egész életét arra teszi föl, hogy intellektuális úton is bizonyítsa Isten létét. Vajon miért? Mi vezethette erre? Csak nem a Nyugat angyala? A középkor talán nem is volt annyira sötét. A filozófiai szellem a rációnak látszólag leginkább ellentmondó korszakokban is jelen volt benne. Másképp kifejezve: a kereszténység nem tudott a többi tradícióhoz hasonló, hiánytalan immunitást kialakítani a racionalitással szemben. Meglehet, a tomista fénykor után egyre agresszívebb inkvizíció – tudat alatt persze – épp ez ellen a lappangó racionalitás ellen küzdött oly elszántan. De az égő emberi hús sem képes meggátolni a felvilágosodást, a bölcsesség szökését a hit házából.
Hit és tudás, reformáció és ellenreformáció, kapitalizmus és kommunizmus. Antagonisztikus ellentétek, amelyek egymásra mégsem rácáfolva folyamatosan erősítették és alakították azt a bizonyos valamit, ami ma a kultúrák, a világ ura. Tegyük hozzá: nem hatalomként, hanem arculatként az. Alattomosan mindenható.
Bizony-bizony, ha tetszik, ha nem, a Nyugat kezdeményezte a világnál, hogy világszerte az legyen, ami ma, de a kezdeményezés most mintha kezdene átkerülni a másik térfélre. Keletre? Délre? Hova is egész konkrétan?
Ahogy a Nagy Sándor által hellenizált perzsa világ elkezdte a szatrapák képére formálni a görögöket, úgy a Nyugat hódító, elsődleges teremtőkészségének másodlagos felhasználói kezdik lassan, ha nem is a saját képükre, de a saját arányaik szerint átformálni a világot. Újrarendezni. Ennek kapcsán persze felmerül egy nehéz kérdés. Ha a társadalmi értelemben felemelkedett Nyugat a biológiai értelemben felemelkedett embert jelenítette meg szituációs játék gyanánt, akkor a bukó Nyugat víziója mint szituációs játék mit is példáz? A Nyugat alkonya – copyright Oscar Spengler – netán fajunk, az ember alkonyát? Vagy épp ellenkezőleg: egy eleddig nem is sejtett jellegű közmegegyezés világállapotát?