Családi haláljáték

Jákob lajtorjájaként magasodik a kopár, depressziós hangulatú színpad közepén a komoly méretű, szerelők kelléktárából jól ismert acéllétra. Ahogy Weöres Sándor tömör pontossággal írja: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Ezen a másvilágba vezető tranzitúton közlekedik Jessie, odafenn azonban nem Jézust, nem Mihály arkangyalt vagy a mennyországot, hanem elhunyt atyja revolverét találja.
Marsha Norman alapvetően a kommerszből építkező darabja az utóbbi időben számtalanszor megjárta már a hazai színpadokat, játszották már Jó éjt, anya!, Jóccakát, anya… (s most Jószakátanya) címmel, így próbálván visszaadni az eredetiben a ’night Motherben rejlő amerikai szlenget. Szalay Álmos rendező interpretációja nem a köznapi felfogás felől közelíti meg a Norman által felvetett kérdést, s mintha azon igyekeznék, hogy lehántsa a műről a részben a szerző által ráépített sallangokat. Talán ezért helyezi transzcendentális, de legalábbis „paranormális” közegbe saját történetét.
Anya és lánya a szöveg utasításait egymásnak mondja, nem mintha utasítaná, hanem mintha előre látná a másiknak a következő pillanatban bekövetkező cselekedetét. Jelenti ez egyrészt primer szinten az egymást a földi körülmények közepette lehető legjobban ismerő két ember lelki-szellemi – igaz, részben kényszerű – azonosulását, immár közössé lett gondolatainak kinyilvánítását. Ezt tekinthetjük a kérdés „paranormális” vonatkozásának.
Ugyanakkor a Szalay-féle fogás reflektív jelleget is ad az előadásnak. Mintha mindaz, amit a néző látna, nem a jelenben történnék, mintha a színészek valami ősi, mindenesetre erősen a múltban gyökerező eseményt igyekeznének a rendező feltételezhető szándéka szerint kissé balladisztikusan előadni. Ez a részben archetipikus áthallásokra építő vonás erősíti fel időnként egészen nyilvánvalóan a haláltáncjelleget, amelyet ebben az értelmezésben természetesen árnyéklények adnak elő. Egyenes vonalú dekadenciát, haldoklást vetít elénk a szűk másfél órás egyfelvonásos. Szalay értelmezésében egyébként az anya legalább annyira szerencsétlen, mint amennyire szörnyeteg, aki puszta létezésével lesz a lány öngyilkosságának okozója. Játékában pedig magára ölti ő is a facies hippocraticát, hiszen a lényéből fakadó passzív gyilkosság tulajdonképpen a halálra való készülődés egyik formája.
A redukált, sötét tónusú díszletezés, a kormozott hatású falak szintén ezt az árnyék-, illetve kísértetjelleget erősítik. Akár az ellentmondás: a két hős a szellemi-lelki szférában bizonyos pillanatokat tekintve szinte eggyé olvad, mégis a szemkontaktus, a testi kapcsolat teljességgel hiányzik kapcsolatukból.
Nehéz feladatot adott tehát színészeinek Szalay Álmos, akik nem is mindig tudnak megbirkózni a feladattal. Az anyát megformáló Andai Kati inkább: játékában oldottabb, természetesebb, mint a pályája kezdetén álló, nemrégiben feltűnt Földes Eszter (Jessie), aki jó pillanatai mellett sajnos néhány alkalommal feleslegesen görcsösnek tűnik.
(Marsha Norman: Jószakátanya. A Proton Társulat előadása a Mozdulatművészeti Stúdióban. Rendező: Szalay Álmos.)