Csapathajó

Kovács Kati. E név hallatán honfitársaink többsége évtizedeken át a nagyszerű, egyedi hangszínű <br />énekesnőre gondolt. Az internetes böngésző szerint a kajakos Kovács Katalin már legalább olyan népszerű, mint névrokona, amin nincs okunk meglepődni. A kétszeres olimpiai bajnok versenyző <br />a múlt hét vége óta sportága legeredményesebb világbajnoki szereplője, a poznani vb-n szerezte meg huszonnyolcadik és huszonkilencedik aranyérmét. S ez korántsem a végállomás.

Kovács Katalin 1976. február 29-én született. Első világbajnoki aranyérmét 1998-ban szerezte kétszáz méteren a női kajak négyes tagjaként. Négy olimpián vett részt. 1996-ban Atlantába még csak tartalékként utazott ki. 2000-ben Sydneyben ötszáz méteren kettesben (Szabó Szilviával) és négyesben is (Szabóval, Viski Erzsébettel és Kőbán Ritával) ezüstérmet szerzett. 2004-ben ugyan elvesztette a hazai csatározást Janics Natasával szemben, de vele párosban Athénban arany-, a négyes tagjaként (Szabóval, Viskivel és Bóta Kingával) pedig ezüstérmes lett. Janiccsal kettesben Pekingből szintén győztesként tért haza, a négyessel (Janiccsal, Kozák Danutával és Szabó Gabriellával) ismét második, egyesben viszont „csak” negyedik lett. 2002-ben és 2003-ban az év sportolójává választották. Kérésére felsoroljuk szponzorait: T-Mobile, Mol, Observer, Baumit, Pékpont.

Tényleg, ismeri Kovács Katit, az énekest?
– Igen, többször találkoztunk, közös médiaszereplésünk is volt. Egyszer hasonló kérdésekre kellett válaszolnunk az egyik magazinnak, máskor egy tévéműsorban, ahol, ha jól emlékszem, a születésnapját ünnepelték, s én voltam az egyik meghívott vendég. Kötetlen alkalmakkor is összefutottunk már, mindig jól elbeszélgettünk, közvetlen, rokonszenves, s a zenéjét is szeretem.
– Talán még ma is általánosabb, hogy egy kislány színész, énekesnő szeretne lenni. Önt mi ragadta meg a kajak-kenuban?
– A csapat, a társaság. Tizenegy éves voltam, amikor a nővérem levitt a Szpariba, a Lágymányosi-öbölhöz, ahol egyébként Kolonics György pályafutása is kezdődött. Nem a kajakozásba lettem egyből szerelmes, ez a sportág akkor válik szenvedéllyé, amikor már életforma. Az fogott meg, hogy csupa hasonszőrű gyerek járt oda, akikkel nagyon jól elvoltunk. Igen, így helyes, elvoltunk. Én például kamaszként nem különösebben áhítoztam olimpiai bajnoki címre, egyszerűen szerettem a kajakos közeget. Jó tanuló voltam, de nem kitűnő, nem különösebben céltudatos, inkább szeleburdi, eleven. Anyukám azzal tudott rávenni a kötelezettségeimre, tanulásra, házimunkára, hogy ha nem végzem el, nem felelek meg, nem fogadok szót, akkor nem mehetek kajakedzésre. A kajakozás kedvéért egy idő után szinte mindenre képes voltam.
– Mikor lett hivatássá az eleinte csak kellemes közösségi élményt nyújtó szórakozás?
– Azt nem mondanám, hogy nem volt érzékem a kajakozáshoz, de nem tartottak korszakos tehetségnek, mint mondjuk Kolonics Gyurit szinte már kisgyerekként. Nem voltam például ifjúsági világ-, de még Európa-bajnok sem. 1993-ban kijutottam ugyan a vb-re négyesben, ezzel másodikok lettünk, emlékezetesebb sikeremet azonban kettesben értem el ugyanott, ugyanakkor. Amit a szerencsének köszönhettem. Barócsi Andrea párja megsérült, ezért velem indult kettesben, s harmadik összeülésre mindjárt ezüstérmet szereztünk. Ez az élmény évekre erőt adott, 1997-ben is vele egy hajóban ülve nyertem első világbajnoki érmemet. Az igazán nagy lökést azonban 1995 nyara adta, amikor együtt készülhettem Kőbán Ritával. A saját szememmel láttam és tapasztaltam, hogyan készül így ízig-vérig profi kajakos. Kőbán abban az évben világbajnokságot, a következőben olimpiát nyert, akkor volt a csúcson. Én pedig akkor érkeztem válaszúthoz. 1996-ban érettségiztem, döntenem kellett, hogy merre tovább. Akkor persze már többen kapacitáltak, hogy érdemes kajakoznom, s én is megváltoztam. Átéreztem, ha ezzel akarok foglalkozni, akkor olyan apró csalások már nem férnek bele, mint hogy futáskor ellógom az utolsó kört, ellazsálom az egyik résztávot.
– Egy évet, 1997-et leszámítva, amikor pihent, együtt készült Kőbán Ritával egészen 2000-ig. Milyen volt a viszonyuk?
– Nem lehettünk egyenrangú partnerek, hiszen nemcsak kétszeres olimpiai bajnok, hanem idősebb is volt nálunk. Felnéztem rá, sokat tanultam tőle. Rita alapvetően nagyon kedves ember, azt pedig jól elviseltük, amikor néha rosszkedve volt. Nem hinném, hogy gondja volt velem, illetve velünk, hiszen 1998-tól már Szabó Szilvia, Bóta Kinga és Viski Erzsébet is a csoporttal edzett. Mindannyiunkat váratlanul ért, amikor a 2000-es olimpia előtt, a második válogató után csomagolt, s otthagyta a csapatot.
– Amelynek, ne hallgassuk el, Fábiánné Rozsnyói Katalin volt az edzője. Miként azt se, hogy Kőbán azért is távozhatott, mert kikapott öntől az ominózus versenyen.
– Nem tudom, hogy miért, de biztosan nem miattam ment el. Nem fenyegettem Kőbán sydneyi indulását, mert nem voltam felkészülve a szólózásra, és felmértem, hogy párosban több esélyem van. S nem is tévedtem, kettesben másodikok lettünk Szabó Szilviával.
– A történelem mintha többszörösen ismételte volna magát. Janics Natasa személyében önnek is termett új riválisa, majd ön is elhagyta Fábiánnét. Hogyan tudott túllépni ezeken az eseményeken?
– Nagyon nehezen. Irtózom a konfliktusoktól, ezért is ügyelek rá, hogy ne bántsak meg senkit. Bár talán nem is kell különösebben ügyelnem, mert ilyen a természetem. A két esetet nem keverném össze. 2004-ben iszonyú feszültség izzott Natasa és köztem, ennek dacára kettes kajakban együtt versenyeztünk, s jól megértettük egymást, mindent meg tudtunk beszélni. Azóta rengeteget javult a kapcsolatunk. Natasa nem a barátom, mert ebbe a körbe csak két-három ember tartozik, de jó haverom. Akivel ugyan továbbra is versengünk, de ezt már jól tudjuk kezelni, csapathajóban pedig tökéletesen kiegészítjük egymást. Nekem például az idei évem messze nem a legjobban alakult, a világbajnokságon kétszáz méteren mégis olyan jó pályát eveztünk, amilyet korábban még sohasem. Az élsportban az embernek, ha szerencséje van, tíz jó év adatik meg, amibe egyszerűen nem fér bele a fölösleges haragtartás. Edzésen, versenyen, ha úgy tetszik, munka közben félre kell tenni az érzelmeket, az eredményeknek szinte mindent alárendelve profiként kell viselkedni.
– S Fábiánné?
– Nem szívesen beszélek róla, igyekszem csak a szépre gondolni. Rengeteget köszönhetek Kati néninek, nála lettem olimpiai és világbajnok, amit sohasem felejtek el. Több összetevője volt annak, hogy miért köszöntem el tőle. Akkor úgy éreztem, hogy békében válunk el egymástól, ezért is esett rosszul, amikor később azt tapasztaltam, haraggal gondol rám.
– A világbajnokságon adott nyilatkozata szerint most is nyomja valami a lelkét. Miután ezer méteren egyesben „csak” másodikként ért célba, úgy fogalmazott, nem elég testben felkészülni, fejben és lélekben is „ott” kell lenni, s a három összhangja önnél ezúttal hiányzik. Ugyan mi gondja lehet annak a sportolónak, aki éppen most vált a kajak-kenu történetének legeredményesebb versenyzőjévé?
– Lehet, és van is. Talán meglepően hangzik, még sportolóként is. Különösen egyéniben érzem meg, ha nem vagyok kiegyensúlyozott. Olyankor kicsit magára hagyatott az ember, s a fontos pillanatokban, amikor százszázalékos koncentrációra lenne szükség, kijönnek a hibák. Csapathajóban könnyebb. Ott a társak átlendítenek a nehéz pontokon. Ám most úgy általában nem érzem jól magamat a bőrömben. Nehéz döntést kellett meghoznom a közelmúltban, azt hittem, már túl vagyok rajta, de még most is nyomaszt az emléke. Említettem, nagyon nem szeretem a konfliktusokat, s a magánéletben ez még sokszorta nehezebb.
– Talán azért maradt a „pályán”, mert más tekintetben nem úgy alakult az élete, ahogy eltervezte?
– Ön is azt szeretné, ha visszavonulnék?
– Dehogyis!
– Én már Athén előtt is úgy éreztem, hogy itt a vége, ez az utolsó olimpiám. Aztán mégis folytattam. Pekinget megelőzően a nyilvánosság előtt is többször kifejtettem, hogy az olimpia után biztosan abbahagyom. Aztán ahogy közelgett az olimpia, s én valahányszor autóztam haza az edzőtáborból, egyre jobban kiborított, hogy már csak háromszor, már csak kétszer, már csak egyszer teszem meg ezt az utat. S föltettem magamnak a kérdést: biztosan vissza akarok vonulni? Az olimpia előtt még csak éreztem, utána viszont már tudtam a választ: nem akarok.
– Azért, mert addig nem lehet teljes a pályafutása, ameddig egyesben nem nyer olimpiai aranyat?
– Nem állítom, hogy nem szeretném megnyerni, de nem hajszolom az egyéni aranyat. Nem ez a fő ok. Amíg élvezem, amit csinálok, vannak sikereim, s az élet más területe nem vonz ellenállhatatlanul, miért hagynám abba? Erre kellett választ adnom önmagamnak.
– Ez a sportolóknál örök dilemma. Többen azért térnek vissza, mert nem találják a helyüket a civil életben. Bár a korábbi sikereket, tisztelet a kivételnek, lehetetlen megismételni.
– Igen, ez így igaz. A páromnál ezt magam is tapasztaltam. Imádott kenuzni, s miután abbahagyta, én még javában kajakoztam, a mai napig sikeres vagyok. Nem tudtuk feldolgozni, hogy különböző irányt vett az életünk.
– Tehát akár London után is folytatja?
– Tényleg nem tudom.
– S hogy képzeli, mit fog csinálni tíz év múlva?
– A sporttól nem szeretnék elszakadni. Edző aligha leszek, azt nem nekem találták ki, most csak annyit érzek, olyasmivel foglalkoznék, ami a sporttal és az emberekkel kapcsolatos.
– Mivel kapcsolódik ki, hogyan pihen világbajnokság után vagy éppen két edzőtábor között?
– Ilyenkor végre otthon vagyok. Szeretek tenni-venni a dolgaim között, semmi extrával nem foglalkozom. Nincs kimondott hobbim, olyankor érzem jól magam, ha a szeretteimmel lehetek együtt, akiket év közben ritkán látok. S bármilyen meglepő, a szabadság alatt is le-lejárok a vízitelepre. Na nem edzeni, csak elbeszélgetni azokkal, akiket kedvelek.
– Milyen könyveket olvas?
– Regényeket. Inkább a könnyedebb fajtából, de azt nem szeretem, ha egy könyv nem életszerű. Ja, meg az interneten olykor idézeteket bújok. S elgondolkozom rajtuk.
– Van-e közöttük olyan, amelyet akár élete mottójának is megtenne?
– Mindig tedd azt, amiben hiszel, s higgy abban, amit teszel.