Egy akol

Úgy alakult, hogy román útlevéllel járom a világot. Nem vagyok különösebben büszke erre – régóta megszerezhettem volna a magyart, de ez eddig rendkívül megalázó és hosszas procedúra után járt a magamfajta határon túli magyarnak, másrészt hazudnom is kellett volna (például pro forma bejelentkezni valakihez, mert az albérletemnél ez nem lehetséges), így hagytam a fenébe az egészet.
Azt hiszem, én voltam a leghűségesebb turista Magyarországon: éveken keresztül ugyanis turistaútlevéllel tartózkodtam itt. Erre az a szabály állt, hogy harminc napig lehetett az országban maradni, de ezt gyakori külföldi útjaim miatt nem volt nehéz betartani. Vállalkozást turista is létrehozhatott, így az újságírói tevékenységet lehetett így folytatni.
Medgyessy (és az MSZP) 2002-es győzelmével aztán megváltozott a helyzet: törölték a harmincnapos szabályt, és megszabták, évente hány napot tartózkodhat az országban egy turista. Számolgatni kellett volna az itt töltött éjszakákat, ezért megszereztem a letelepedési engedélyt. Járt ezzel magyar személyi, lakcímkártya (ezért hazudni kellett: papíron ma is egy barátomnál lakom), szavazhatok az önkormányzati választáson. Az útlevél maradt a régi – mivel sokat utazom, legalább kétévente el kell zarándokolnom Csíkszeredába, hogy a sok vízum miatt betelt könyvecskét (mely különben még évekig érvényes volna) újra cseréljem.
A román okmány sok helyütt vörös posztó a határőrök szemében – sokáig mi voltunk Európa négerei. Ezért a titulusért persze keményen megdolgoztak a Nyugat-Európát ellepő román koldusok, zsebmetszők, stricik és prostituáltak. Az ország 2007. január 1-jén csatlakozott az EU-hoz, és azt reméltem: az egy akolba kerüléssel megszűnnek a piros útlevél jelentette gondok, végre uniós állampolgárként kezelnek mindenkit. Azóta három év telt el, és kiderült, alaptalanul reménykedtem – hiába vagyunk egy akolban, az egyenlők között is vannak egyenlőbb állatok.
Bár kétségkívül nőtt a román paszport értéke, a magyar azért még mindig jóval többet ér. Aki kék útlevelet hord magánál, annak például nem kell vízumot váltania Dél-Afrikába. Nekem kellett, és rendesen megszívattak az afrikai ország budapesti követségén. Hasonló a helyzet Thaiföld esetében is: aki magyar állampolgárként érkezik a dél-ázsiai országba, az a repülőtéren is kiválthat belépési engedélyt, de a románoknak ez a lehetőség nem áll a rendelkezésükre, nekik előbb a nagykövetségre kell elzarándokolniuk. Ez látszólag nem nagy gond annak, aki hónapokkal előbb megtervezi az üdülését, ám egy újságírónak akár menet közben is módosulhat az útiterve, és nem mindig van mód vagy idő konzulátusokon sorban állni. Az amerikai vízumról most ne is beszéljünk: magyar állampolgárok egyszerű világhálós regisztráció után is utazhatnak, a románoknak legalább kétszer, de inkább háromszor el kell menniük a legközelebbi követségre. És akkor még nem is említettük a többi határon túli magyart: ukrán vagy szerb útlevéllel egész egyszerűen rémálom az utazás még az unión belül is, nemhogy másfelé a nagyvilágban.
Nem értem, az Európai Unió miért nem tud kiállni állampolgáraiért, hogy egységes utazási feltételrendszert vívjon ki számukra az unión kívül. Befelé jóval hatékonyabb a rendszer: meg tudja szabni az uborka görbületét, és emberhez méltó körülményeket harcol ki az állatoknak, ezért talán jogos a felvetés, hogy saját polgárai érdekeit sem szabadna elfelednie.
Úgy tűnik, január 1-jétől megalázó procedúra nélkül, gyorsított eljárásban lehet magyar útlevelem. Végre megtapasztalhatom, milyen érzés úgy utazni, hogy nincs gombóc a gyomorban. Ideje volt.