Egy illúzió vége

Kicsapott volna a Duna attól a rengeteg könnytől, ami a szombat esti két csatorna tehetségkutatójából kifolyt. Az RTL és a TV2 rivalizálása miatt a két válogatás egyszerre ment, lehetett kapcsolgatni. Mindkettő agyzsibbasztó jelenség és mégis eteti magát. Még az énekesekkel volt a legkevesebb baj, de sok volt az alákörítés, a bombasztikus jelzők, az egeket ostromló túlzások, mintha az élet múlna azon, hogy Yvettke vagy Norbika bejut-e a középdöntőbe. Mert ha nem, összeomlik az élet, pusztulás jön, vége a jövőnek és a világnak. És ez a rejtett cél. Sírás, zokogás, könnyek, mintha a sztárság beteljesülése lenne a minden, s azon kívül csupán az élet üres, sötét héja volna. Grimasza a műsorrendnek, hogy ez idő alatt a Duna TV a Rigolettót közvetítette Placido Domingóval. Minden rosszindulat nélkül, ha kétszer kétmillióan nézték a Megát meg az X-et, a maradékból nem tudni, hányan kapcsoltak a Rigolettóra, és hányan tudják, ki volt a púpos bolond, akinek története vetekszik a tévék bármelyik 18-as karikás krimijével. Ha az esti fellépők ismernék a Rigolettót. Mert aki érettségin az mondja, hogy a trianoni békét megelőzte a trianoni háború, az nem biztos, hogy az opera-előadások oszlopos tagja. Amennyiben pedig egy angol belehallgatott volna a produkciókba, a székében szörnyethal. Geszti Péter arra kérte az egyik határon túli fellépőt, aki keservesen aprította az angol szöveget, hogy énekeljen egy népdalt. Az ének felszárnyalt, lehullt az erőszakolt nyelvi manír, sugárzott a pillanat, a közönség és a zsűri gyönyörűségére. Csurka István prófétai hevületében egyenesen tévéműsorok betiltását, a discók bezárását, a drogterjesztő-fesztiválok megszüntetését szeretné, a dologtalan, csak szórakozást élvezni akaró vacak tömegkultúra rombolását megállítandó. Legyinthetünk, hogy az idős politikus nézetei felett eljárt az idő. Ugyanakkor Csurka óriási dilemmának ad hangot: hogy az évszázadok óta felhalmozott műveltséget, a nemzeti kincset, amit íróinktól, költőinktől, művészeinktől vagy a nagyszüleinktől kaptunk, továbbadjuk-e? Hogy igénylik-e mindezt a következő nemzedékek amúgy igazából? Hogy amikor azt mondjuk, Barabás Mari ott várta Jánost a vetés végében, hogy beteljesítsék a sorsukat, akkor legalább néhányan tudják, hogy az Elsodort falut idézzük. Vagy, hogy a csodaszarvas hová, merre fut a vadonban, és miért rendezte Mészáros Márta a Naplót. A mai nemzedék más. Más a közeg, más a ritmus. Örökkön örökké pörgés, a buli, a mobilmánia, a számítógép, a laptop, az érzékeket folyamatosan ingerlő reklámok, a feeling, ami arra ösztönöz, hogy fogyassz, vegyél, használd, dobd el. Brutális szexuális provokációk, brutális bűnügyek, a most, itt, azonnal, neked… Ehhez nem kell tudás, eposz, elbeszélő költemény, aforizma, fejlődésregény, katarzis, lélek és latin szótár. Elég egy billentyű a számítógépen, és megjelenik a tudás illúziója. A könyv elavult, az újságban nagy képek vannak kevés szöveggel, nagy betűkkel, a házimozi meg 3D-ben gyűri az ipart, Dolby sztereóval. Az MP3-ban bömböl a kedvenced, a szádban olvadós rágó, bal kézben a mobil, jobbal pityegeted az SMS-t, este buli, gyorsító, pia, pörgés. Betiltani? Leparancsolni? Bezárni? Már késő. Unják Vernét, nem érdekli őket Jókai, átírva sem olvassák az Egri csillagokat, a múltat baromságnak, a jövőt káprázatos pénzesőbe öltöztetve kívánják látni. Odavannak Hollywoodért, vámpírokért, vérfarkasokért, sekélyes, csillogó, és divatos baromságokért. Bedőlnek Lady Gagának, és hiszik, ez az élet. Nem gyerekek, de felnőni sem tudnak. Egy új raj.