Egyes források szerint Priskin Károly néven született 1935. szeptember 11-én Békéscsabán, amit ő maga pontosít a beszélgetésünkkor: „Édesapámat valóban Priskinnek hívták, akárcsak édesanyám, szlovák, vagy ahogy akkoriban mondták, tót anyanyelvű volt. Állami tisztségviselőként, tűzoltóparancsnokként kötelező volt magyarosítania a nevét, így lett Palotai. Szüleink otthon többnyire szlovákul beszéltek egymással, a mai napig én is értem a nyelvet, ám jómagam már magyar közegben nevelkedtem. Öten voltunk testvérek, négyen fiúk, mindannyian fociztunk, amiért a szüleink nem különösebben lelkesedtek. Édesapám például először csak 1961-ben látott játszani, amikor a B válogatottal Békéscsabán jártunk, s legyőztük az NDK-t.” Bátyja, az idén júniusban elhunyt Palotai János szintén neves játékos volt, kapusként a válogatottban is bemutatkozott. – Többen állították, hogy négyünk közül Mihály volt a legtehetségesebb, ám az ő karrierjét kerékbe törte a második világháború – árulja el. Az iskolai bajnokságból számára az volt a legemlékezetesebb eset, amikor balszélsőként találkozott a nagyszénási jobbhátvéddel, Magna Sándorral, aki Mátrai Sándor néven az ötvenes-hatvanas években a Ferencváros és a válogatott meghatározó játékosa volt.
Tizenhét évesen már a Békéscsaba felnőttcsapatában szerepelt, s bár a Csaba nem jutott fel, „csak” második lett az NB II-ben, 1953-től, 18 évesen ő már az NB I-ben játszott. – Először ekkor kísérte szerencse a pályafutásomat. Korábbi mesterem, Jeny Rudolf ekkor Győrben volt edző, ott védett már János bátyám is, s noha nagyon nehéz volt bekerülni a csapatba, olyan kiváló vetélytársaim voltak, mint Fehérvári és Józsa, mindez megkönnyítette az előremenetelemet. Az átigazolásom még az országgyűlésben is téma volt, a békéscsabai képviselő kifogásolta a távozásomat. Ám az akkori viszonyokat jobban jellemzi, hogy a szerződés fejében egy meleg télikabátot kaptam, aminek természetesen nagyon örültem – meséli tovább az életét. Amely ezután sem szűkölködött regényes fordulatokban.
1956-ban ő is elhagyta az országot. – Korábban meg sem fordult a fejemben, hogy külföldre menjek. Ám Győrben azokban a hetekben mindenki erről beszélt. Bárkivel találkozott az ember, az volt az első kérdés: Te nem mégy? Fiatal és független voltam, a haverok rádumáltak, próbáljunk szerencsét. Emlékszem, az indulás előtti estén mondtam a bátyámnak, hogy majd beadom a lakáskulcsomat. Másnap amikor újra kopogtattam, már ők is útra készen álltak, a feleségével és a kisgyerekével. A pályáról már korábbról ismertünk csornai játékosokat, akik határőrök voltak, ők mondták, merre induljunk. Nem tagadom, így is féltünk, de szerencsésen átjutottunk. Ausztriában, a gyűjtőtáborban mindenkit megkérdeztek, merre szeretne továbbmenni. Mi focizni akartunk, ezért Amerika szóba sem jöhetett. Németországot választottuk. Először a Svájchoz közeli határvidéken laktunk, ahol a bátyám véletlenül bukkant az újságban a hírre, hogy az MTK Freiburgban játszik. A falu plébánosát kértük meg, hogy vigyen el bennünket. S noha a meccsről lemaradtunk, a csapatot még ott találtuk, örömteli volt a találkozás Hidegkutival, Börzseivel és a többiekkel. Természetesen kitudódott, hogy mi is labdarúgók vagyunk, lejárhattunk edzésre, s hamarosan szerződést is kínáltak nekünk. Nem hittünk a szemünknek, egy hónapra nyolcszáz márkát kaptunk, ami óriási összeg volt ahhoz képest, amit otthon kerestünk.
Palotai Károly mégsem a Freiburg labdarúgójaként futott be karriert. Csakúgy, mint Puskást, Kocsist, Czibort és az összes „disszidenst”, a FIFA őt és bátyját is eltiltotta. Ezalatt a Freiburg kiesett a másodosztályba, majd a következő idényben nem jutott vissza. A profiléthez az is hozzátartozott, hogy ekkor viszont csökkent a fizetés. – Nem csak ezért, pontosabban elsősorban nem ezért tértünk haza. Huszonegy évesen eleinte jó kalandnak tűnt, hogy kiszöktünk. Én már 1956 karácsonyán kellemetlenül éreztem magam, amikor álltam egy német templomban, s feltettem magamnak a kérdést: mit keresek én itt? 1958-ban amnesztiát hirdettek odahaza, a Győr hívott bennünket vissza, s a szüleinket is megrázta a távozásunk. Ezért úgy döntöttünk, hogy hazajövünk. – A szerződés felrúgása újabb egy év eltiltást eredményezett, Palotai Károly csak 1959-ben játszhatott újra az ETO-ban. A freiburgi kitérő tehát három évet elvett a pályafutásából, ám ő maga ezt sem tekinti egyértelműen veszteségnek: – A németek már akkor hajtósabb, keményebb focit játszottak, mint mi, ezt a tapasztalatot később idehaza tudtam hasznosítani. Ha pedig itthon nincs az újabb kényszerszünet, valószínűleg sohasem lettem volna bíró. Abban az évben tanultam, vizsgáztam le, s alacsonyabb szinten már meccset is vezettem.
Előbb azonban egy évtizeden át jobbfedezetként irányította a Győrt és az olimpiai válogatottat. Az ETO egészen a BEK elődöntőjéig jutott, az olimpiai válogatott pedig Tokióban aranyérmet szerzett, Palotai mindkét gárdában vezéregyéniség, csapatkapitány volt. – A BEK-menetelésünket a szerencsének is köszönhettük. Az 1963-as csonka bajnokságot úgy nyertük meg, hogy a Fradinak az utolsó három fordulóban elég lett volna egyetlen pontot szereznie, de a Szegedtől, a Dózsától és a Dorogtól is kikapott. Hidegkuti Nándor volt az edzőnk, kiváló csapatunk volt, nagyszerű meccseket játszottunk a BEK-ben, de elismerem, a Benfica jobb volt nálunk. Talán a tokiói olimpia a legszebb emlékem. Nehéz elmondani, milyen felemelő érzés, amikor az ember áll a kezdőkörben, s hallgatja a Himnuszt. (Palotai Károly jó kedélyű ember, de amikor erről mesél, néhány másodpercre elhallgat; könny szalad a szemébe.) A döntőn sérülés miatt nem játszhattam, az akkori szabályok szerint így érmet sem kaptam, annál nagyobb örömöt okozott, amikor utólag, magyar közönség előtt akasztották a nyakamba az aranyérmet.
Palotai Károly nem kesereg azon, hogy a nagy válogatottban egyszer sem kapott lehetőséget. Azt is inkább a sors kegyének tartja, hogy a tervezettnél hamarabb, harminckét évesen abba kellett hagyni a focit: – Sérülésből felépülve játékra jelentkeztem, ám az akkori edzőnk, Szusza Ferenc még a keretbe sem jelölt. Amit elfogadtam volna, ha előtte közli velem, úgy látja, még nem nyertem vissza a formámat. Ám azt gondoltam, ha ezt csapatkapitányként szó nélkül meg lehet velem tenni, akkor nincs többet keresnivalóm a pályám. Tisztelem Szuszát, nem tartottam vele haragot, de ezt az eljárást nem tudtam elfogadni. Ám talán ennek köszönhetem, hogy játékvezetőként is sikereket értem el. Ha még futballozom két-három évet, bíróként ezt a lemaradást valószínűleg sohasem tudom behozni. – S hogy miért lett egyáltalán játékvezető? – Nem akartam elszakadni a labdarúgástól. Családos emberként nem akartam edző lenni, mert az örökös költözködéssel járt volna. Azt hiszem, jól döntöttem.
Miként bíróként szinte kivétel nélkül mindig. Palotai Károlyban azért sincs tüske, mert vb-döntőt nem vezethetett, noha például 1978-ban közmegelégedésre dirigálta az Argentína–Brazília meccset a legjobb nyolc között. A játékvezetéssel 1983-ban hagyott fel, utána azonban még bő két évtizeden át járta a világ pályáit ellenőrként, s sportvezetőként aktív szerepet vállalt a magyar futballban. Amelytől máig nem szakadt el. Rendszeresen ott van az ETO mérkőzésein, szabadideje javát pedig az egykori játékostársakkal tölti. Egyedül a mai magyar labdarúgással nincs kibékülve.
Pedig olykor egyszerűnek tűnik a kilábalás. Többek között Palotai Károlyt kellene példaként állítani a fiatalok elé.
