Ragyogó napsütés, teázgatunk az újvidéki Duna-korzón. Léphaft Pálon kifogástalan zakó, de alatta fekete póló, amelyen egy maga rajzolta dühös kandúr hirdeti a Telepi Rádiót. Ez egy politikai kabaré volt, amelyet humorista barátaival talált ki, és bejárták vele a Délvidéket, még Pesten is volt előadásuk. Gyönyörködünk Péterváradban, nézegetjük a karikatúráit, remekül szórakozunk, nem is kell kérdezni, mesél, mesél, mesél:
– Ha jól emlékszem, 1992-ben kezdtem dolgozni a Magyar Nemzetnek. Akkoriban millpengős állapotban éltünk mi itt, átszámolva öt márka volt a fizetésünk… Nagyon nehéz elképzelni az akkori Jugoszláviát. Magyarországon is különböző egy soproni vagy egy szegedi ember, de itt ezt még a vallási különbözőségek is mélyítették. Jugoszláviát ez a nagy pernahajder, életművész Tito nagystílűen megcsinálta. Igazi macsó volt, aki az adott helyzetben a körülményeket mindig jól kihasználta, és minden megoldást megtalált, amellyel az ellene fordulók szarvait letörhette. Bársonyos diktatúrával tökéletesen egyben tartotta a sokféle embert. Mindkét világhatalom támogatta, és ebből jól élt, szerette a jó kocsikat, a jó nőket, a szivarokat, és a népnek is jutott. De azt mindenki tudta, hogy ha az öreg meghal, akkor mindennek vége. Olyan volt ez az egész ország, mint az újvidéki vashíd, amely a mostani új híd helyén állott: Tito építtette magyar és német hadifoglyokkal, télvíz idején, szinte szerszámok nélkül. Néhány év volt a szavatossága, mégis ötven évig állt. Bennem is megvan a keveredés: apám Lebhaft, anyám Szabó, nagyanyám Megyesi, a másik Kállai.
– Mi volt a név eredeti formája?
– Lebhaft, amely sváb név, élénket jelent. A Bánátból, vagyis az egykori Torontál vármegyéből származom, ahová a németeket a török kivonulása után, az 1700-as években telepítették be Baden-Württembergből, az ulmi dobozoknak nevezett hajókon úsztattak le a Dunán, itt a kincstár pénzén házhoz, telekhez, ökrökhöz, termőföldhöz jutottak. Lebhaft nagyapám ugyan Szabadkán született, de én igazi bánátinak érzem magam. Nagypapa hadakozott az első világháborúban, mindenféle plecsniket szerzett, aztán eltűnt.
– Egy szépasszonnyal?
– Ebbe inkább ne mélyedjünk bele! A lényeg az, hogy én magyar kultúrában nőttem fel, a németségtől a nevet kaptam és a tiszteletet ez iránt a kultúra iránt. Nagybecskereken születtem, és szerencsésen átvészeltem a gyerekkoromat, az öcsémmel a város peremén nőttünk fel, volt ott víz, vasút, mindenféle veszélyes dolog.
– Milyen volt Nagybecskerek akkoriban?
– Nagybecskereken, a legszebb idejében is, mikor Torontál vármegye székhelye volt, három népesség élt: német, szerb és magyar. Az természetes volt, hogy minden náció beszélte a többi nemzet nyelvét, a kereskedelmi világban enélkül nem is lehetett volna boldogulni. Többek között két fontos ember élt ott, akire a magyar kultúra büszke lehet: az egyik Kemény Ferenc, aki az újkori olimpiai játékok első operatív titkára volt Coubertin báró mellett. A másik fontos személy – aki Nagybecskereken van eltemetve – az első magyar szatirikus lap, a Charivari-Dongó első szerkesztője, Lauka Gusztáv. Nekünk ezekkel a nevekkel kell kezdeni, ha a becskereki magyar kultúráról van szó! A környékbeli falvakban viszont szlovákok és románok is éltek, még én is tudok néhány szót románul. Ha az ember kiment a piacra, ott ültek a tót asszonyok, tizenöt szoknyában, árulták a megfelelő portékát… De ez ma is így van itt, Újvidéken. Csirkét csak a temerini magyar asszonytól vásárolok, mert megbízható. Jó volt ott felnőni, mert ha az ember nem csak egy kultúrát ismer, lehetőséget kap arra, hogy többet halljon és többet lásson. Rengeteg dolgot tanulhatnánk a délszlávoktól.
– Például hogy sokkal derűsebben állnak az élethez, mint mi.
– Pedig őket is érik csapások, de még sincs az a mélabú, mint nálunk. Nyíltabbak, könnyebb velük kommunikálni, mert lehet ugyan, hogy elküldenek melegebb éghajlatra, de utána egy italra is meghívhatnak. Praktikusabb a dolgokat így elintézni, mint a magyarok között, hogy hazaérsz, mire rájössz, hogy meg akart a másik bántani! Azért jó ez a nyíltság, amelyet a sokkultúrájúság ad, mert ezen keresztül el lehet jutni a humorhoz meg a karikatúrához. Addig, amíg önmagadról nem rajzolod meg a képet, nincs jogod ahhoz, hogy mást kifigurázz! A humort tanulni kell.
– Jó humorúnak születni kell!
– Van, aki így születik, másnak tanulni kell. Mert először mindig az a karikatúra a vicces, amelyen nem te vagy. Abban a pillanatban, hogy kibékültem önmagammal, a viccre vagy a karikírozásra – amely olaszul túlzást jelent – máris vevő tudok lenni. De Gaulle francia elnök azt mondta a karikaturistáknak, hogy csak rajzoljatok nekem minél nagyobb orrot. Mert tudta, hogy a legrosszabb az, ha nem rajzolják meg. A humor műfaja sok mindent lehetővé tesz, amit az egyenes beszéd vagy a sima publicisztika nem. De fontos a műfaji szabályok betartása. A karikatúrának van grafikai nyelve, Karinthynál meg nyelvezete, lám, ez sem monokultúrás dolog!
– De hogy lesz bölcsészből grafikus?
– Úgy, hogy egy gondolatot sokféleképpen lehet kifejezni. Számomra a karikatúra publicisztikai műfaj, de nem jön ám ez magától, szenvedni kell vele! Telefonál a Magyar Nemzettől Szényi Gábor, hogy te, azt rajzold meg, hogy felfedeztek hét új bolygót, de egy hasábban légy szíves! Aztán telefonál háromkor Sitkei Levente, hogy kettőre az kellene, hogy… az amerikai–izraeli–palesztin tárgyalások, de csak egy hasábban, viszont minden legyen rajta. És akkor keserves órák hosszat azon töröm a fejemet, hogy milyen szimbólumokat használjak, amelyek egy hasábban is érvényesülnek, és mindenki számára érthetőek. Na, ez nehéz! Ez olyan, mint a szék lábából Dávidot faragni. Ez a stressz azért jó, mert a legvadabb ötletek is előjönnek. Például azt kéri a gazdasági rovat, hogy rajzoljam meg, hogy az APEH ezután a nagyhalakra fog halászni, eddig meg a kicsikkel volt elfoglalva. Meg lehetne ezt rajzolni puszta illusztrációnak, ám ha nincs benne spiritusz, az egész nem ér semmit. Néha én is unalmasnak érzem magam. De ez titok!
– Még az a szerencse, hogy mi soha nem érezzük ezt!
– A humor érdekes dolog, de sem erről, sem arról, hogy itt élek Újvidéken, nem lehet beszélni anélkül, hogy ne beszéljünk a határokról. Tekintettel arra, hogy a határok képlékenyek, a legokosabb, amit az ember tehet, az, ha a saját határain belül marad. Egyrészt őrizz meg magadnak olyan dolgokat, amelyek a saját határaidon belül tartanak, másrészt függetlenül attól, hogy hol vagy – az Északi-sarkon, Újvidéken, Pesten –, próbálj meg az maradni, aki vagy! Én egy magyar nyelvű, magyar kultúrájú polgár vagyok. Újvidéken, Nagybecskereken, Budapesten, a Tűzföldön is. És nem vagyok határon túli, mert nem lépem át a határaimat, az más kérdés, hogy éppen milyen államban élek. Sokan az anyaországban nem is tudják, hol van Újvidék, vagy éppen azt, hogy a jelenlegi határokon kívül rekedt magyar közösségekben milyen az élet. Vannak, akik abból élnek, hogy sajnáltatják magukat, de nem tesznek semmit. Nem kell a magyarnak senki sem ahhoz, hogy elvesszen, megteszi magának azzal, hogy szerb iskolába adja a gyerekét, már csak egy vagy két magyar osztály van Újvidéken. Aki tesz valamit a közösségért, az nem sír, mert helyette a dolgát csinálja. Sokan kérdik, hogy miért itt élek, és nem Pesten, de nincs rá magyarázat.
– Miért kéne magyarázat?
– Nem tudom, és ha nem tudom, akkor itt érzem jól magam. Minden úgy kezdődik, hogy az ember felteszi a kérdést: miért is vagyunk a világon? Azért, hogy jól érezzük magunkat, mindent ezért csinálunk! Ezért választunk pályát, nemzünk gyerekeket, iszunk-eszünk. Nevezhetjük ezt boldogságnak, harmóniának, mindegy, minden e körül forog.
*
Az egyház, a munka, a szerelem mind válaszkeresés arra, hogy mit is csináljak, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Így találtam rá a rajzolásra is, nagy kitérőkkel. Édesapám melós volt, anyám háztartásbeli, annak rendje s módja szerint éltek és meghaltak. Felnőttünk az öcsémmel, és én inasnak szegődtem, és autószerelőnek tanultam, de nem szerettem.
– Nem csodálom.
– Az iskola után az igazgatóm azt ajánlotta, hogy menjek el darukezelő-iskolába. Dolgoztam is egy évig mint darukezelő. De nagyon rosszul éreztem magam, egy telepen dolgoztam, barakkban laktam, hétfőn elmentem, pénteken jöttem vissza, miközben a kedvesed gimibe jár, és jó lenne megvárni az iskolánál… Na, akkor azt gondoltam, inkább beiratkozom Újvidékre a bölcsészkarra, mert – mint mindenki ifjúkorában – én is verseket írtam. Négy évig lubickolhattam abban, hogy Berzsenyi meg Ady meg strukturalista mondattan. Magyartanár lettem, de nem tanítottam egy órát sem.
– Hanem rajzolgatott.
– Rajzolgattam is, ’73-ban jelent meg az első rajzom a Magyar Szóban, de az olyan rossz rajz volt, mint a bűn! Szerencsére az inasiskolai igazgatóm, Engler Lajos időközben a Magyar Szó szerkesztője lett, így nekem módom nyílt arra, hogy menet közben tanuljak rajzolni. Nem jártam akadémiára, egyszerűen volt elég türelme a lapnak, én meg kapaszkodtam és próbálkoztam. Néztem, mások mit és hogyan csinálnak. Így kezdtem foglalkozni például a magyar karikatúra történetével, miközben az egyetem után tíz évig az újvidéki tévé munkatársa voltam. Nagyon jó volt, hogy körbejártam a Délvidék minden zugát, meg el lehetett jutni Velencébe a filmfesztiválra meg Pestre… és közben tanultam és figyeltem. Még mindig úgy érzem sokszor, hogy nem úgy rajzolok, ahogy szeretnék. A Magyar Szó, a bársonyos diktatúra leggyönyörűbb példája: Tito 1944–45-ben tömegesen kinyírja a magyarokat, ’44 karácsonyára meg ad nekik egy gyönyörű, piros betűs fejléces napilapot, hogy ugyan, gyerekek, karácsony van, mi itt a baj?
– Hogy nem maradt élő magyar férfi.
– Viszont elmehettél Triesztbe megvenni a farmert, és egyre kevesebben gondoltak arra, hogy hol vannak elásva a magyarok, meg meddig terjednek a jogaik. Gyönyörűen meg lett szerkesztve, hogy a bőségben ne keresd önmagad, hanem a multikulti az igazi. Aztán a megszorítások miatt kezdtek önmagukkal foglalkozni az emberek: mikor csapódnak be a bombák, és ülsz a szobában, muszáj elgondolkodni azon, hogy én ki is vagyok, és mi a közöm az egészhez. Egy idő után, mikor már nappal is bombáztak, és tudtuk, hogy a tévé leadója a célpont, már nyugodtan néztük a robbanásokat, és mondogattuk, milyen balekok, hogy nem tudják eltalálni. A tragikomédia mindig erősebb, mint a komédia, és erősebb, mint a tragédia! Minden tragédiába kell egy kis komédia, és fordítva. A nyomdászok tudják, hogy minden színbe kell egy kis fekete, hogy átütőbb legyen. Az a jó humor, amelyen nem tudsz nevetni, amely egy pillanatra elszorítja a torkodat, nem is tudod, nevess vagy sírj. Könnyű olyan humort művelni, amellyel valakit kifigurázol, kibelezel, amely ad egy pofont… de minek? Azt úgy kell, hogy legyen benne…
– Szeretet?
– Igen, hogy kegyesen öld meg. A halálos ölelést finoman kell csinálni, hogy élvezze az is, aki kapja. Ez a legnehezebb, és nem mindig sikerül. A rajzon – ahogy a jó fotón is – rajta kell legyen nemcsak maga az ember, hanem az „irhája” is, az, amiről mindenki látja, hogy igen, ez ő. Dormán László barátom, aki ma már a Kossuth rádiónál dolgozik, de az egyik legjobb fotósunk, lefényképezte Milosevicset hátulról, pont úgy nézett ki, mint a Tovarisi konyec! plakát. Tökéletes! Később én is megrajzoltam Milosevicset hátulról – a tüskés hajáról meg a tarkójáról mindenki megismerte –, azonban meztelen volt, és az egyik kezén a békegalambot tartotta. A rajznak az volt a címe, hogy A császár új ruhája. Ez egyoldalas rajzként jelent meg a Napló névre hallgató hetilapban, büszke vagyok rá. Nem lett semmilyen következménye, mert nem akarta piszkolni a kezét, és velünk nem foglalkozott. Pedig féltem másnapig, mert az asszony azt mondta, bolond vagy, van két gyereked, és holnap elüt egy autó! Megérte, hogy veregetik a válladat? Harmadik napon már tudtam, hogy semmi sem történik! Kell az endorfin, amely felszabadul, ha valamit megszenvedünk, de jól sikerül. Azt mondják, ez szabadul fel bennünk szeretkezés, szülés, sport, célba érkezés és nevetés után, ez egy belső morfin, amelyért érdemes megszenvedni. Az a baj, hogy én mindent százszor átrajzolok, míg nem állok térdig a papírban, nem vagyok elégedett. Sok évig voltam újságíró, de írni is utáltam, mert folyton javítgattam magam. Attól, hogy nem látszik a vonalon, még lehet, hogy százszor át lett húzva! Én szenvedek a papír mellett, te szenvedsz, hogy megrajzoltalak, aztán mindketten örülünk.
