Halálos ölelés, finoman

Létezik egy jellegzetes délvidéki kifejezés: az benne a fazon. Így szokás a mondatot kezdeni, ha azt szeretnék elmesélni, hogy egy dolog mitől különleges vagy vicces. Nos, Újvidékben az a fazon, hogy ott él Léphaft Pál karikaturista, újságíró, fergeteges asztaltársaság, két lábon járó lexikon, könnyed világfi és megingathatatlan lokálpatrióta, lassan két évtizede a Magyar Nemzet munkatársa.

Az egyház, a munka, a szerelem mind válaszkeresés arra, hogy mit is csináljak, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Így találtam rá a rajzolásra is, nagy kitérőkkel. Édesapám melós volt, anyám háztartásbeli, annak rendje s módja szerint éltek és meghaltak. Felnőttünk az öcsémmel, és én inasnak szegődtem, és autószerelőnek tanultam, de nem szerettem.
– Nem csodálom.
– Az iskola után az igazgatóm azt ajánlotta, hogy menjek el darukezelő-iskolába. Dolgoztam is egy évig mint darukezelő. De nagyon rosszul éreztem magam, egy telepen dolgoztam, barakkban laktam, hétfőn elmentem, pénteken jöttem vissza, miközben a kedvesed gimibe jár, és jó lenne megvárni az iskolánál… Na, akkor azt gondoltam, inkább beiratkozom Újvidékre a bölcsészkarra, mert – mint mindenki ifjúkorában – én is verseket írtam. Négy évig lubickolhattam abban, hogy Berzsenyi meg Ady meg strukturalista mondattan. Magyartanár lettem, de nem tanítottam egy órát sem.
– Hanem rajzolgatott.
– Rajzolgattam is, ’73-ban jelent meg az első rajzom a Magyar Szóban, de az olyan rossz rajz volt, mint a bűn! Szerencsére az inasiskolai igazgatóm, Engler Lajos időközben a Magyar Szó szerkesztője lett, így nekem módom nyílt arra, hogy menet közben tanuljak rajzolni. Nem jártam akadémiára, egyszerűen volt elég türelme a lapnak, én meg kapaszkodtam és próbálkoztam. Néztem, mások mit és hogyan csinálnak. Így kezdtem foglalkozni például a magyar karikatúra történetével, miközben az egyetem után tíz évig az újvidéki tévé munkatársa voltam. Nagyon jó volt, hogy körbejártam a Délvidék minden zugát, meg el lehetett jutni Velencébe a filmfesztiválra meg Pestre… és közben tanultam és figyeltem. Még mindig úgy érzem sokszor, hogy nem úgy rajzolok, ahogy szeretnék. A Magyar Szó, a bársonyos diktatúra leggyönyörűbb példája: Tito 1944–45-ben tömegesen kinyírja a magyarokat, ’44 karácsonyára meg ad nekik egy gyönyörű, piros betűs fejléces napilapot, hogy ugyan, gyerekek, karácsony van, mi itt a baj?
– Hogy nem maradt élő magyar férfi.
– Viszont elmehettél Triesztbe megvenni a farmert, és egyre kevesebben gondoltak arra, hogy hol vannak elásva a magyarok, meg meddig terjednek a jogaik. Gyönyörűen meg lett szerkesztve, hogy a bőségben ne keresd önmagad, hanem a multikulti az igazi. Aztán a megszorítások miatt kezdtek önmagukkal foglalkozni az emberek: mikor csapódnak be a bombák, és ülsz a szobában, muszáj elgondolkodni azon, hogy én ki is vagyok, és mi a közöm az egészhez. Egy idő után, mikor már nappal is bombáztak, és tudtuk, hogy a tévé leadója a célpont, már nyugodtan néztük a robbanásokat, és mondogattuk, milyen balekok, hogy nem tudják eltalálni. A tragikomédia mindig erősebb, mint a komédia, és erősebb, mint a tragédia! Minden tragédiába kell egy kis komédia, és fordítva. A nyomdászok tudják, hogy minden színbe kell egy kis fekete, hogy átütőbb legyen. Az a jó humor, amelyen nem tudsz nevetni, amely egy pillanatra elszorítja a torkodat, nem is tudod, nevess vagy sírj. Könnyű olyan humort művelni, amellyel valakit kifigurázol, kibelezel, amely ad egy pofont… de minek? Azt úgy kell, hogy legyen benne…
– Szeretet?
– Igen, hogy kegyesen öld meg. A halálos ölelést finoman kell csinálni, hogy élvezze az is, aki kapja. Ez a legnehezebb, és nem mindig sikerül. A rajzon – ahogy a jó fotón is – rajta kell legyen nemcsak maga az ember, hanem az „irhája” is, az, amiről mindenki látja, hogy igen, ez ő. Dormán László barátom, aki ma már a Kossuth rádiónál dolgozik, de az egyik legjobb fotósunk, lefényképezte Milosevicset hátulról, pont úgy nézett ki, mint a Tovarisi konyec! plakát. Tökéletes! Később én is megrajzoltam Milosevicset hátulról – a tüskés hajáról meg a tarkójáról mindenki megismerte –, azonban meztelen volt, és az egyik kezén a békegalambot tartotta. A rajznak az volt a címe, hogy A császár új ruhája. Ez egyoldalas rajzként jelent meg a Napló névre hallgató hetilapban, büszke vagyok rá. Nem lett semmilyen következménye, mert nem akarta piszkolni a kezét, és velünk nem foglalkozott. Pedig féltem másnapig, mert az asszony azt mondta, bolond vagy, van két gyereked, és holnap elüt egy autó! Megérte, hogy veregetik a válladat? Harmadik napon már tudtam, hogy semmi sem történik! Kell az endorfin, amely felszabadul, ha valamit megszenvedünk, de jól sikerül. Azt mondják, ez szabadul fel bennünk szeretkezés, szülés, sport, célba érkezés és nevetés után, ez egy belső morfin, amelyért érdemes megszenvedni. Az a baj, hogy én mindent százszor átrajzolok, míg nem állok térdig a papírban, nem vagyok elégedett. Sok évig voltam újságíró, de írni is utáltam, mert folyton javítgattam magam. Attól, hogy nem látszik a vonalon, még lehet, hogy százszor át lett húzva! Én szenvedek a papír mellett, te szenvedsz, hogy megrajzoltalak, aztán mindketten örülünk.