Húsz pont még hiányzik

Nagyon egymásra talált Sisa Tibor és a Kaposvár. A vezetőedző egy éve idény közben távozott a Honvédtól, a somogyi csapat pedig pocsékul, az utolsó nyolc fordulóban nyolc vereséggel zárta az előző bajnokságot. A jelenlegit viszont annál fényesebben kezdte: hat forduló után tizenhárom ponttal a Rákóczi az első az NB I-ben. Pedig Sisa állítja, az első osztályban sok tekintetben Kaposvárott a legvisszafogottabbak a lehetőségek.

Sisa Tibor éppen Kaposvár felé autózott, amikor telefonon elértük, ami kínálta az első kérdést.
– A pénteki, budapesti meccset a Vasas ellen önnek találták ki, nemde? A lehető leghamarabb így, ráadásul győzelemmel utazhatott haza, Ludányhalásziba.
– Az edzőnek nem illik leszállni a csapat buszáról. Először én is visszamentem Kaposvárra, s csak utána indultam haza.
– Hetente hányszor ingázik?
– A ludányhalászi kápolnától a Kaposvár tábláig 292 kilométer az út. De olykor, mint most is, nosztalgiából Szlovákián keresztül, az Esztergom, Tatabánya útvonalon haladok. Tatabányán értem el első jelentős sikeremet, a mai napig jó érzéssel gondolok a városra. Nap mint nap nem tehetem meg ezt a távolságot oda-vissza, ezért csak hétvégenként vagyok otthon.
– A családja hogyan viseli az ön kétlaki életét?
– A feleségem nagyon örül neki. Mármint annak, hogy csak Kaposvárról járok haza. Ugyanis néhány órán múlott, hogy nem szerződtem Kuvaitba. Már kinn tartózkodtam az arab országban, délután hatra beszéltük meg a találkozót, amin szinte biztosan aláírtam volna a szerződést. Illés János, a Kaposvár ügyvezetője ezt megelőzően, négykor hívott. Azon nyomban igent mondtam neki.
– S mit szóltak hozzá az arabok?
– Nem hencegni akarok, először dupla, majd tripla fizetést ígértek, de nem fogadhattam el. Az az ars poeticám, hogy magyar edzőnek, ha van rá lehetősége, Magyarországon kell dolgoznia. Persze, fontos a pénz, de én sohasem az anyagiakat mérlegelve hoztam meg a döntéseimet. Megkönnyítette a helyzetemet, hogy Kuvaitban is kerültem már hasonló helyzetbe. Kevésbé ismert, hogy a kilencvenes évek közepén három éven át ott dolgoztam. Marasztaltak, én is megszerettem Kuvaitot, megtanultam arabul, idehaza még nyelvvizsgát is tettem, de amikor letelt a három év, hazajöttem. Pontosabban Fülekre. Én voltam az első magyar edző Szlovákiában, ami kihívást és felelősséget jelentett. S lám, mindennek megvan az értelme. Kaposvárott az egyik légiós, Jawad marokkói, nem titok, az olasz ötödosztályból igazoltuk, másként viszonyul hozzám, mert az anyanyelvén beszélek vele, s a délszláv játékosokkal is szót értek.
– A többiekkel hogyan tett csodát?
– Nem panaszképpen mondom, csak mert tény: a Kaposvár játékosállománya talán a legfiatalabb az NB I-ben, a legkevesebb első osztályú tapasztalattal, s bár nem ismerem a pontos adatokat, abból, hogy a nyáron több kiszemeltünk nem minket választott, hanem például a Siófokot és a Szolnokot, úgy gondolom, a klub költségvetése sem a legmagasabb. NB II-es, NB III-as labdarúgókat és néhány külföldit igazoltunk, szerencsére mindenki vevő a munkára.
– A Honvédnál miért nem érvényesült az ön módszere?
– Azt azért nem mondanám, hogy nem érvényesült. Kiesés ellen küzdő csapatot vettem át, s amellett, hogy bennmaradtunk, megnyertük a Magyar Kupát. Noha nem kizárt, olykor csak testben voltunk tizenegyen a pályán. Úgy érzem, voltak morális problémák, amelyekkel nem tudtam megbirkózni. Nem értettem, miként ismétlődhet meg hétről hétre, hogy miközben az edzésen a játékosok kiválóan dolgoztak, amit dokumentálni is tudtam, hiszen mindenki pulzusórával edzett, így a lazsálókat kiszűrtem volna, a mérkőzéseken ebből semmi sem köszönt vissza.
– Kaposvárott viszont fut a szekér. A jó rajt után változott a célkitűzésük?
– Nincs rá okunk. Nem szégyen, azzal a céllal vágtunk neki az NB I-nek, hogy bennmaradjunk. Ehhez, úgy számolom, 33 pont kell. Húsz tehát még hiányzik. Ha majd az is meglesz, akkor legfeljebb magyarázkodunk, hogy hol kalkuláltuk el magunkat.