Jégkrémet kapnak, majd lőnek a katonák

El lehet-e tolni egy olyan dokumentumfilmet, amelynek az a címe: Pekingi punkok? Igen, Pekingben forgatta a filmet Suzanne Messmer és George Lindt, igen, eljutottak a pekingi rock and roll klubokba, a hámló vakolatú lakótelepi albérletekbe, a Tiennanmen térre is. Igen, beszéltek három pekingi punkegyüttes tagjaival, az egyik tehetséges frontembernek még a nagyon jó fej anyukájával is, aki számítógépen hallgatja a fia számait, és el is tudja énekelni. Igen, értették a dalszövegeket, mert a három együttesből kettő angolul énekelt.
De körülbelül azt tették, amit egy hároméves gyerek tenne a kivágós képeskönyvével. Fogtak egy britszász „átlagpunk együttest” és egy jól modellezhető átlagos európai punktörténelmet, mindkettőt körberajzolták az elevenen lüktető pekingi körképen, és kivágták belőle. Vagyis, semmi másra nem voltak érzékenyek a német alkotók a kínai punkok kapcsán, csak arra, hogy miben ugyanolyanok, mintha Angliában lennénk a hetvenes évek második felében. Hogy 1989-ben sokk érte őket a Tiennanmen téri események kapcsán, hogy akkor veszítették el hitüket abban, hogy érdemes beépülni a társadalomba. Arra is emlékeznek a kamera előtt, hogy a tüntetések idején forróság volt, és a tüntetők jégkrémet vittek a katonáknak, akik aztán, amikor parancsot kaptak, közéjük lőttek.
Ezt értik a nyugatiak, és azt is, hogy nem akarnak dolgozni, csak zenélni, inni és szerelmeskedni. (Nyilván mintegy a korábbi generációk helyett is.) És nem érdekli őket a jövő, még az sem, hogy lesz-e családjuk. Olyanokat énekelnek, hogy nincs jövő, meg hogy engedjék be őket, meg engedjék ki őket, amerre menni akarnak (a szociális háló mentén). Sört isznak, dohányoznak, rafináltan egy-két tő vadkendert termesztenek a lakótelepi ház kertjében. (Úgysem tudja rajtuk kívül senki, mi az a tenyérhez hasonló levelű, fura szagú növény.)
Nagyon sok üres dokufilmet láttam már, ez például azért keserít el, mert tudom, hogy Magyarországon milyen nagy formátumú, eredeti alkotókra, előadókra hatott ez a stílus, életérzés, és kik voltak, akik Johnny Rottenékkel fej fej mellett – róluk nem is tudva – ordították a világba egy diktatúra és megszállás idején, hogy Nem kell!
Ha eljönne Magyarországra ez a stáb, a szerencsétlen csirkedaráláson kívül, ami talán igaz sem volt, esetleg arról tudna forgatni, hogy a nyolcvanas években kinek volt szebben belőtt irokéz taraja a pesti éjszakában. Most már azért kezdjük érteni, hogy a Nyugat kivágós-kiszínezős könyve szerint mitől vagyunk mi, magyarok akkora nagy szélsőségesek.
(Pekingi punkok, Duna TV, augusztus 22., 22.40.)