(jobb lehet-e a Jobbik )

Én nem tudom, mit tehetnek az úgynevezett nemzeti radikálisok akkor, ha a hatalom, az ország kormányzásának feladata – a választók nagyon erős akaratából – nemzeti érzésű, ám mindig a „józan észre” hallgató pártok kezébe kerül. Ugyanis a radikalizmus egyik ismérve a változások hangos és erőszakos követelése, s ha a változás valóban bekövetkezik, akkor a nyitott kapuk helyzete áll elő, amelyeknek döngetése bizonyára felesleges.
A radikalizmus, bármilyen jellegű, a forradalmárattitűdhöz áll közel, és lényegében a társadalom gyökeres átformálására törekszik. Hogy mely irányban, ez, legalábbis lelki értelemben és a habitus szempontjából lényegtelen. Ortega ironikus megállapítása szerint a forradalmár elsődleges mentális célja és vágya tulajdonképpen arra irányul, hogy a hatalmat birtoklók helyett – akiknek egyik előjoga a vadászat – ők kerüljenek be a vadaskertek csodás birodalmába. Ha ez a helycsere, akár néhány akasztás révén, megtörténik – mi, idősebbek tanúi lehettünk ennek –, a természetes állapot helyreáll, csak nem X. Y. gróf lő kapitális szarvasbikát, hanem, teszem azt, Biszku Béla (a tenisz- és golfpályákra ugyanez vonatkozik).
De megeshet, miként áprilisban Magyarországon, hogy a „forradalomban” a radikálisok lehet hogy részt vettek ugyan, de mellékszerepre kényszerültek. Mondhatni, a választók húzták ki a talpuk alól a szőnyeget, mivel a népakarat szemmel láthatóan nélkülük is beteljesült. A gyűlölt és kárhoztatott elit, amely egy időben, legalábbis elődei révén, forradalmárnak tekintette magát, szégyenteljes vereséget szenvedett és távozott a hatalomból. Bűneinek feltárása folyamatban van, így az úgynevezett radikálisoknak nincs kitől mit számon kérniük. Pedig lételemük és mozgatóerejük a kárhoztatás, s az, hogy az elérhetőnél mindig nagyobbat akarnak, természetesen a nemzet és a nép érdekében. Mi a teendő akkor, amikor ez a nép olyan nagy mértékben fejezte ki bizalmát a hatalmat megtestesítő és birtokló polgári kormány iránt, hogy az utcai politizálás az esetleges kukaborogatással együtt értelmét veszítette?
A radikális ilyenkor vagy örül, hogy az általa harsányan hangoztatott nézetek egy része, csendesebben és szerényebben ugyan, de a politika részévé vált, vagy elkezd a nemzeti kákán csomót keresni, és lesve várja, mikor tesz nemzetietlen lépéseket a kormány. Mivel létezik felfogásbeli különbség a radikálisok és a kormányzó jobbközép pártok között, együttműködésre aligha kerülhet sor, mivel ezt a kétharmados hatalom aligha igényli. Hogy a lényegre térjek: egy úgynevezett radikális (ellenfelei által szélsőségesnek tekintett) pártnak aligha lehet érdeke, hogy a mérsékeltek sikerrel kormányozzanak. Magyarországon ez jelenleg egy dupla csavart jelent, hiszen nem politikai antagonizmusról van szó, hanem különböző nézetekről, viselkedési formákról és kulturális különbségekről. Tiszta vizet öntve a pohárba: a Jobbik csak akkor erősödhet tovább, ha a Fidesz hibákat követ el, illetve ha az ország helyzete – akár objektív körülmények miatt – rosszabbra fordul. Viszont nincs olyan becsületes magyar ember, mondhatnám, nincs olyan hazafi, aki ezt szeretné.
Nem irigylem a Jobbik vezérkarát. Ha a párt megpróbál középre húzódni, elveszíti identitását, s mintegy beleolvad a jobboldal közegébe. Ha pedig különösebb indok nélkül hepciáskodni és kötekedni kezd, akkor elveszíti józanabb híveit.
A „felfelé törés” időszakában az ember hajlamos arra, hogy nagyzási hóbortba essen. Valószínű, hogy ez a korszak a Jobbik számára véget ért. Tehát valamely szerény megoldást kell keresni. Hogy miként, én nem tudom…