Kárpátaljai capriccio huszonnégy húrra

S Z O M S Z É D O L Ó Ha négy éve mondják nekik, talán el sem hiszik. Ha a „véletlen” nem vezet közéjük, és nem élem át legalább egy szeletét velük, én sem. Rát, egy apró kárpátaljai falu lakói hiába tapossák kényszerűen a hétköznapi ukrán rögvalóságot, egy gyermekotthon országos léptékkel zsebkendőnyi udvarán megteremtették maguknak, amire sokan csak titkon vágynak. Otthon vannak, Nicaraguában.

Böjte Csaba írja egy kézről kézre járó, sokszor idézett írásában (Hol van Nicaragua?), barátjának ajánlva, „aki sok pofont kapott mostanában, s azt hiszi, hogy öszszedőlt a világ.” A barát pánikba esett, menekült volna bárhová, ki ebből a romlott világból. Ahogy ő mondja, Nicaraguába. Írja neki, és mindenkinek, aki úgy érzi, körülötte már semmi sem az, ami, mert a lényeg útközben valahol elveszett; moss le magadról minden festéket, öltözz fel egyszerűen, menj ki oda, ahol megállt az élet. Ott majd megtalálod Nicaraguát.
Negyedszer zuhanunk át az ukrán–magyar határon, Csapnál kiköp a vonat. Asszony koldul három gyerekével, virágzik az alig használt jegyekre szakosodott mutyi, a csontos arcú határőr mély ráncai minden alkalommal az átkost idézik. Az idő megtorpan. Már vár a ráti gyerekotthon egyik motorja, Bíró Árpád, bepattanunk a Samarába. Suhan a táj, kopár szántók, faluhatár, és az ukrán tábla, Rativci. Kanyar, kapu, landolás. A gyerekek szaladnak, a nevünket kiáltják. Mintha hazajárnánk.
A ráti Szent Mihály Gyermekotthont 2006-ban a falu plébánosa, Miklós atya unszolására, és a munkácsi püspökség támogatásával egy helybeli házaspár, Bíró Árpád és felesége, Marika alapították egy egyházi tulajdonba került telken. Pénzük nem volt, reményük is alig, álmuk, tervük tucatnyi. Árpi bácsi – ahogy Ukrajnában 1996 óta jogszabály is lehetővé teszi – családi típusú gyermekotthonról álmodott. Egy helyről, ahol ukrán és magyar gyerekek egy-egy nevelő házaspár szárnyai alatt, korszerű házakban, legfeljebb nyolc-tízen valódi családban nevelkednek. Sokan voltak a hitetlenek, még többen a közömbösek. Alig egy év múlva, hogy a telket megvásárolták, tető alá került az első ház. Tavaly decemberben – a két családban élő tizenhat gyerek mellé újabb nyolc befogadott árvával – már a harmadikat avatták. (Riportunk Rátról a házavató apropóján: Családban marad, Magyar Nemzet Magazin, 2009. december 19.)
Huszonnégy gyerek. Mind külön regény, fele se kész kotta. Az első lapok üresek. Van, akinél egyáltalán nem lehet tudni, mit élt át csecsemőként, másoknál bár ne tudnánk, s főleg beléjük sem égett volna inkább semmilyen emlék. A tekintetükkel, egy-egy öleléssel falakat omlasztanak, és ha addig azt hitted, bármit adhatsz nekik, megérted: ide nem tanítani, tanulni jöttél. Kárpátalja egyik csodája ez. Soha nem maradhatsz pusztán szemlélődő, átutazó vendég.
Egy nap összeszalad a ráti udvar, bezsúfolódunk két rozoga kisbuszba. Nekiindulunk. Néhány perc ukrajnai kátyúrally – a Csángóföldre repít. Kárpátalja zenei nevelője, Ivaskovics József pedagógus-szélmalomharcos kisgejőci népzenei táborában augusztus elején a csángó népzene követének számító Zurgó vendégeskedett, esténként a falu ukrán és magyar apraja-nagyja pedig úgy járta a csángó táncokat, mintha a hojna, a hóra, a buriliánka, a botosánka, a csárdáska magától értetődő volna. Mintha az elgyötörtség, a máig kísértő múlt, a kusza szántókon elföldelt diktatúra, a szórványlét, a százszor megtaposott kárpátaljai önérzet, a nyakukban lihegő bürokrácia, szóval a világ ezer búbánata fikarcnyit sem számítana. Jóska bátyám – ahogy minden barátja hívja – népzenei táborában láthatatlan szálak szövődnek, összecsomózódik, ami kívül-belül elszakadt. Ezt próbálná meg megtiltani bármilyen ukrán törvény, mondogatjuk egymásnak.
Vasárnap a frissen felújított templomban összesereglik az egész falu. Messziről jött pap misézik, s rögtön az elején el is árulja, miért jött vissza a Vatikánból látogatóba. Amiről mások vágyakozva elmélkednek, itt elevenen él. Még azt is hozzáteszi: hiába sodorta a hivatás Rómába, máig a Kárpátalján eltöltött négy év emléke élteti a hitét.
Emlékszem, tavaly egy hosszú nap után hullafáradtan bedőltünk az ágyba, hallgattuk csak, ahogy a kóbor kutyák az otthon ablaka alatt ugatják a nagy fene semmit, és valami ilyesmiről beszélgettünk. Félszavakkal. Hogy nézd, fene tudja, abból a másik létből, odaátról itt és most valahogy az égvilágon semmi sem hiányzik. Úton hazafelé eszembe jut még egy éjszaka. Csak csendben…, csak halkan…, csak senki meg ne hallja… Csak csendben…, csak halkan…, csak senki meg ne hallja… – suttogták, pisszegték, aztán kiáltották, üvöltötték bele a ráti éjbe kórusban a gyerekek. Hirtelen csend lett. Tűz ropogott. Öszszébb húzódtunk. Csillagok vacogtak odafent.