Kártalanítás örökkön-örökké?

Újabb fejezet kezdődik – most az Amerikai Egyesült Államokban – abban a nagy sajtótámogatás mellett 1996 óta folyó jogvitában, amelyben a valaha a Herzog-gyűjteménybe tartozó, ma magyarországi közgyűjteményekben lévő darabok tulajdonjogának tisztázása a tét. Most éppen negyven értékes műtárgyat akarnak visszaperelni az örökösök a magyar államtól egy washingtoni bíróságon. Az újabb peres eljárás értéke meghaladja a százmillió dollárt, azaz a 21,6 milliárd forintot. Csakhogy a visszakövetelt festmények egy része jogerős bírói ítélettel, vagyonelkobzást követően került állami tulajdonba, de van köztük olyan is, ami elbirtoklással lett az államé.

Magyarországi bíróságok előtt már lefolytatott egy több mint tíz évig tartó pert Martha Nierenberg, Herzog Mór Lipót unokája. Nierenberg asszony még csak tizenkét festmény visszaszerzéséért indította a pert. Ezt tizenegy éves pereskedés után végül 2000-ben jogerősen elvesztette. Azonban az eljárás során, már a per megkezdése előtt sikerült kideríteni, hogy az egyik visszakövetelt festmény, Munkácsy Krisztus mellképe című alkotása valóban csupán letétként volt elhelyezve a Magyar Nemzeti Galériában. Így azt a közgyűjtemény annak rendje és módja szerint vissza is szolgáltatta jogos tulajdonosának, azzal a megkötéssel, hogy – védett képről lévén szó – nem viheti ki az országból.
Első fokon egyébként – érthetetlen módon – feltűnő trehánysággal meghozott ítélettel tíz festményről is olyan verdiktet hozott az első fokon eljáró Fővárosi Bíróság, hogy azokat vissza kell adni Martha Nierenbergnek, míg egy festményről, John Opie Női képmás című alkotásáról azt állapították meg, hogy annak a magyar állam a jogos tulajdonosa, mivel elbirtoklással megszerezte a műalkotást. A nem jogerős ítélettel visszaszolgáltatni rendelt művek között olyan magas becsértékű alkotások szerepeltek, mint Van Dyck Lotaringiai Margit hercegnő képmása, idősebb Lucas Cranach Az angyal híradása Joachimnak, Courbet A neuchateli tó és anyoni kastély téli látképe, El Greco Szent család, Fiorentino Mária gyermekével és Munkácsy Mihály Délutáni látogatás című festménye.
A magyar állam, valamint a perelt két közgyűjtemény – a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum – fellebbezést nyújtott be, az ügyben a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság 2002-ben megalapozatlanságra hivatkozva hatályon kívül helyezte ezt az ítéletet, és új per lefolytatására kötelezte a Fővárosi Bíróságot. A megismételt perben hozott ítélet ellen mindkét fél fellebbezett, a megismételt eljárásban mindössze egy festményt, Munkácsy Krisztus fehér lepelben című alkotását adták vissza a felperes Martha Nierenbergnek, a többiről azt állapították meg, hogy az a magyar államot illeti.
A Fővárosi Ítélőtábla az 1973-as magyar–amerikai egyezményre hivatkozva utasította el az örökösök keresetét még 2008 januárjában. Ez az egyezmény volt hivatott rendezni az amerikai állampolgároknak a magyarországi államosítás, kisajátítás miatti igényeit.

Megállapodás az SS tárgyaló küldöttségével

Mint említettük, Martha Nierenberg (szül. Weiss Márta), Herzog Mór Lipót unokája, annak a Herzog Erzsébetnek (Weiss Alfonznénak) a leánya, aki 1944-ben hagyta el családjával és több más (Chorin, Kornfeld, Mauthner) gazdag zsidó családdal az országot, miután a megszálló SS tárgyaló küldöttségével megállapodást kötve szabadon távozhattak. A híres műgyűjtő, Herzog Mór Lipót ekkor már nem élt, tíz évvel korábban, 1934-ben hunyt el, öröksége három gyermekére, Erzsébetre, Istvánra és Andrásra szállt.
A kutatások szerint a legtöbb műtárgy Herzog András tulajdonába került, aki 1939-ben elvált feleségétől Pallavicini Máriától, akinek ebből a házasságból három gyermeke született. Herzog András munkaszolgálatosként 1943-ban eltűnt az orosz fronton, Pallavicini később Bethlen Istvánhoz ment nőül.
A Weiss család és a többi gazdag család – köztük Herzog Erzsébet és Weiss Márta (ma Martha Nierenberg) – kényszerhelyzetükben kötött megállapodásuk eredményeként az országot megszállás alatt tartó náciknak átengedett hatalmas vagyonukért tekintélyes összegű (ám az átengedett vagyont tekintve csekély összegű) készpénzt és szabad eltávozást kaptak.
Herzog Erzsébet az Amerikai Egyesült Államokban 1952-ben kapta meg az állampolgárságot és már az 1949-es nemzetközi igényrendezési törvény értelmében az amerikai államon keresztül kárpótlást kérhetett és kért is a magyar államtól azokért a javakért, amelyeket amerikai állampolgársága felvétele és 1955. augusztus 9-e között „államosítással, kötelező kisajátítással vagy egyéb módon” elvettek tőle. Herzog Erzsébet miután benyújtotta igényét az ingatlanok és a műtárgyak kárpótlása iránt, mégpedig 553 715 dollár értékben, az USA illetékes bizottsága 281 500 dollár értékben ítélte megalapozottnak a követelését. A kártérítés, „teljes körű és végleges” volt, a korabeli magyar kormánynak egyébként nem is állt módjában alkudozni. És a magyar kormány 1973-ban az USA-val kötött egyezmény keretében kamatostul kifizette a Herzog Erzsébetnek megítélt kártérítést. Herzog Erzsébet kártérítési listáján egyébként hat olyan műalkotás is szerepelt, amelyért utóbb Martha Nierenberg is benyújtotta ismét az igényét. Herzog Erzsébet 1992-ben hunyt el, és az 1973-as kártalanítását követően – bár ideje s módja lett volna rá – soha nem lépett fel a magyar állammal szemben a Herzog-gyűjtemény kapcsán újabb követeléssel.

Minden jogi lehetőséget kimerítettek

A Herzog-örökös Martha Nierenberg tehát minden jogi lehetőséget kimerített Magyarországon a saját örökségének tekintett tizenkét műalkotás visszaszerzése érdekében. A magyar bíróságok pedig a követeléseknek csupán a töredékét tekintették jogosnak. Minden egyes visszakövetelt műkincs történetét egyenként megvizsgálták az eljárás során, és a feltárt tények alapján mondták ki a végső szót a tulajdonjogot illetően. A gyűjtemény egyes darabjainak történetét feltárva a magyar történelem dicstelen, szomorú korszaka is feltárult. Például amikor az 1944-es jogszabály rendelkezett arról, hogy a zsidóknak be kellett jelenteniük a tulajdonukban lévő műtárgyakat is, akkor a Herzog-örökösök igyekeztek elrejteni műkincsvagyonukat, egy részét a Szépművészeti Múzeumban rejtették el, másik részét egy budafoki gyártelepre, a nácik azonban – vélhetőleg egy feljelentés alapján – megtalálták azokat. A Herzog-kincsek egy része Adolf Eichmann „gyűjteményébe” került, majd a zsidóktól rabolt többi műkinccsel együtt a müncheni művészeti gyűjtőközpontba, amire később a megszálló orosz hadsereg tette rá kezét és hadizsákmány gyanánt foglalták le, s kivitték a Szovjetunióba.
A Herzog-gyűjtemény egy másik része a zsidó-kormánybiztossághoz került, amelyet a kormány 1944-ben Nyugatra menekített a Vörös Hadsereg elől, ezt a részt azután az amerikaiak a háború befejezése után visszaszolgáltatták Magyarországnak, és a magyar állam pedig annak rendje s módja szerint visszajuttatta azokat a hazánkban élő jogos tulajdonosoknak, a Herzog-örökösöknek. Csakhogy ezt követően a Herzog-örökösök a képek egy részét – annak ellenére, hogy azok törvény által védettek voltak, vagyis nem lehetett volna engedély nélkül külföldre vinni őket – kicsempészték az országból. A bűnügy miatt 1946-ban büntetőeljárás is indult, vagyis akkor, amikor demokratikus államként működött az ország, már zsidóüldözés sem folyt, és még a kommunisták sem ragadták magukhoz a hatalmat. A büntetőeljárás 1950-ben zárult le jogerős ítélettel, amely teljes vagyonelkobzással zárult. Csakhogy a jogerős ítélet Herzog András kiskorú gyermekeire nézve is joghátrányt okozott, holott nyilvánvaló, hogy ők nem vehettek részt a csempészés bűncselekményében.

Csempészett a másik fiú is

A másik Herzog fiú, István 1944-ben úgy próbálta menteni örökségét, hogy nem zsidó feleségének, Kiss Ilonának ajándékozta, aki 1945-ben a képek jelentős részét ugyancsak kicsempészte az országból. Ez az ügy is büntetőperrel és vagyonelkobzást kimondó ítélettel zárult. Csakhogy Herzog Istvánt – vélhetőleg élete megmentése érdekében elmegyengeségre hivatkozva – 1944-ben gondnokság alá helyezték, és ez a gondnokság fennállt akkor is, amikor feleségét elítélték a csempészés miatt. A teljes vagyonelkobzást egyébiránt annak idején a Legfelsőbb Bíróság is megerősítette.
A kicsempészett festmények között olyan remekművek voltak, mint El Greco Angyali üdvözlete, Goya Ivók című festménye. Az ilyen, nemzeti kincsnek számító műkincsek csempészete egyébként a múlt század eleje óta mindenütt a világban bűncselekménynek számít.
A Martha Nierenbergék által 1999-ben visszakövetelt festmények egy része tehát jogerős bírói ítélettel, vagyonelkobzást követően kerültek állami tulajdonba, de van közöttük olyan is, ami elbirtoklással lett az államé. Mindazonáltal a magyar sajtó egy meghatározott részében időről időre úgy tálalják az ügyet, mintha a Magyar Nemzeti Galéria, vagy éppen a Szépművészeti Múzeum a zsidóktól elrabolt műkincsek tárháza lenne, és az éppen hatalmon lévő – bármilyen politikai színezetű – kormány nem hajlandó szembenézni az ország zsidókat üldöző történelmi múltjával, kisstílű magatartást tanúsít, és nem akarja visszaadni Herzog Mór Lipót örököseinek a híres egykori gyűjtemény magyarországi képtárakban lévő darabjait.

Az ügynek semmi köze a holokauszthoz

Martha Nierenberg küzdelmét még a Horn-kormány idején indította a Herzog-gyűjtemény tizenkét darabjáért. Akkor a szabad demokrata Magyar Bálint által vezetett kulturális tárcával folytatta tárgyalásait. Az eredeti ajánlata úgy hangzott, hogy a műtárgyak értékének 60 százaléka jusson az örökösöknek, 40 százaléka pedig a magyar államnak. Ezt az ajánlatot Magyar Bálint elfogadhatatlannak tartotta, mondván: nem lehet megállapítani, hogy a kérdéses műtárgyakhoz a magyar állam jogszerűen vagy törvénysértően jutott-e. Ennek a kérdésnek a tisztázását volt hivatott eldönteni az a több mint tíz évig tartó pereskedés, amely végül a Legfelsőbb Bíróságon zárult – a magyar állam, mint említettük, túlnyomórészt megnyerte a pert. Annak ellenére hozott ilyen jogerős döntést a magyar bíróság, annak ellenére vette figyelembe a feltárt tényeket és a magyar törvényeket, hogy igen erős nemzetközi nyomás alatt állt. Olyan neves amerikai politikusok igyekeztek a 2008 januárjában meghozott jogerős ítélet előtt Martha Nierenbergék számára kedvező módon befolyásolni a törvénykező bíróságot, mint a jelenlegi külügyminiszter, Hillary Clinton, Christopher Dodd és Edward Kennedy szenátorok.
A Herzog-örökösök előszeretettel hivatkoztak az 1998-as washingtoni konferencián tett magyar ígéretre, hogy „teljes mértékben elkötelezett az irányban, hogy visszaadja a kulturális vagyontárgyaikat vagy kártalanítsa a holokauszt áldozatait”. Csakhogy, mint azt magyar részről a Herzog-féle vitatott jogi helyzetű műkincsek történetét ismerők állítják: ennek az ügynek nincs köze a holokauszthoz.

Nyomást akarnak gyakorolni

Mint említettük, most egy amerikai bíróság előtt pereli a magyar államot a Herzog-gyűjteményből származó negyven műtárgy miatt a család legifjabb tagja, David de Csepel. Azért ő, mondják Herzogék, hogy „a magyar hatóságok ne játszhassanak rá az öregedésre”. Herzogék várhatóan amerikai befolyásos barátaik, valamint a nemzetközi és hazai sajtó azon részét, ahol ugyancsak erős befolyással bírnak, várhatóan fel fogják használni arra, hogy immár az Egyesült Államokból gyakoroljanak erőteljes nyomást a magyar kormányra. Akár törvénymódosítás segítségével teremtenének olyan helyzetet, hogy visszakapják azokat a képeket, amelyekre igényt tartanak.
Martha Nierenbergnek módjában állt volna, hogy a strasbourgi Emberi Jogi Bírósághoz forduljon panasszal a számára elfogadhatatlan legfelsőbb bírósági ítélet ellen. Nem ezt tette, nyilvánvalóan azért, mert nem remélhette azt, hogy az európai nemzetközi bíróság számára kedvező döntést hoz, vagy azért, mert „csak” tizenkét műalkotás miatt vitte végig magyar bíróságok előtt a pert. Most pedig már negyvenet akarnak visszakapni, illetve kötelezni akarják a magyar államot, hogy valamenynyi múzeumát vizsgálja meg, fellelhetők-e azokban még esetleg további olyan műtárgyak, amelyek egykoron a Herzog-gyűjteménybe tartoztak.
Mindazonáltal szinte bizonyos, hogy leginkább a nemzetközi sajtóhadjáratban és befolyásos, a magyar államra irányuló nyomásgyakorlásra vállalkozó amerikai politikus barátaik segítségében reménykednek, hiszen az ügyet annak ellenére a washingtoni kerületi bíróságon indított perrel akarják felmelegíteni, hogy Magyarország nem rendelkezik az Egyesült Államokkal megkötött olyan végrehajtási jogsegélyegyezménnyel az Egyesült Államokkal, amely miatt egy amerikai bírósági ítéletet Magyarországnak kötelező érvényűnek kellene tekintenie, és végre kellene hajtania.
Magyarán, Herzogék csupán abban reménykedhetnek, hogy a magyar kormány a nemzetközi diplomáciai eszközökkel végrehajtott nyomásgyakorlásra peren kívül hajlandó velük megegyezni. Az elmúlt csaknem másfél évtizedben a gyanúja sem merült fel annak, hogy a végrehajtó politikai hatalom – a kormány – beavatkozott volna a bíróság előtt folyó jogvitába, amelyben a magyar állam maga is alperesként vett részt.
Kérdés, hogy a Washingtonban elindított per is ilyen politikai befolyásolásmentesen zajlik-e majd le, hiszen egy ma külügyminiszterként működő politikus, Hillary Clinton, akinek a kampányát a hírek szerint a dúsgazdag Martha Nierenberg is támogatta, nem átallott a Göncz Kingának írott levelével nyomást gyakorolni a magyarországi per Nierenbergék számára kedvező kimenetére.