Két csillag fényénél

Nyáron a Magyar Rádió az archívumából él, nyolcvanöt év alatt régi rádiósok szorgos munkája nyomán szép anyag gyűlt fel. Ez jól használható. Ugyanakkor az elmúlt időszakban megindított változások nyomán korszerűbb, olcsóbb, gyorsabb, frissebb hangzású lett a közrádió, és változott a hallgatója is. Kevesebb az, akinek mindennapi betevője a Kossuth. Vajon van-e még, aki végigülne egy rádiós színházi közvetítést? De akkor mi marad meg a mai színházi előadásokból? Vajon mit ért meg majd a mi korunkról az unokánk, amikor meghallgatja a mai riportokat? Hogyan lehet húsz év múlva összerakni egy olyan műsort, amilyet Rékai Gábor hétről hétre szerkeszt Hangalbum címmel?
Rékai műsora nem alkalmi nyári termék, nem szabadságok miatt előszedett korábbi felvétel, mint a többi, jelenleg a közrádión futó interjú és irodalmi feldolgozás, hanem konzekvens válogatás a rádió archívumának kincseiből. Nem elég azonban előhozni egy régi felvételt, abba illik a szerkesztőnek új életet is lehelnie. Rékai régi jó rádiós – még ha jelenlegi beszédállapotán ez nem is mérhető –, tudja a régi és az új recepteket. Amit pedig legutóbb elénk rakott, egyenesen lélegzetelállító volt: Soós Imre és Mészáros Ági tündöklését és bukását. Két színészi pálya, mindkettő derékba törve. Soós, aki csizmájával a vállán érkezett a hortobágyi tanyáról a Horvát Árpád Színészkollégiumba, előbb morfinista, majd öngyilkos lett. Mindössze huszonhét éves volt. Mészáros Áginak tíz fényes, sikeres év adatott meg a színi pályán, amely azzal tört derékba, hogy 1956. október 29-én azt olvasta fel a rádióban: „addig nem lépek színpadra, amíg itt vannak a szovjet csapatok”. Történelmi lecke ez a műsor a mai fiataloknak, akiknek képtelenség már elmagyarázni, mi volt a szocializmus lényege. Mitől lett itt tragédia, ami hollywoodi szintű sikertörténetnek indult, miért halt meg Soós Imre, a magyar színészet egyik legnagyobb tehetsége. Aki róla beszélt, Horváth Teri, az egykori osztálytárs (élete végén róla is megfeledkezett a szakma és a kulturális vezetés, csak késve tették közzé 2009-es halálhírét is.) Az emlékezést korabeli színházi felvételek szakítják meg, Soós elementáris tehetsége felől nem hagynak kétséget.
Azután következik az agyembóliából felépült, nehezen beszélő, de pontosan fogalmazó Mészáros Ági, aki egy kései interjúban idézi fel pályájának nagyszerű pillanatait, a forradalom alatti rádiós beszédet, majd annak következményeit. A megrázó beszélgetés közben színházielőadás-részletek, a csillogó Mészáros Ági-pálya legjobb pillanataiban. Megértjük, nem politikai elismerés a két egymást követő Kossuth-díj. A színésznő, akire már csak a régi magyar filmek nézői emlékeznek, életében lett kényszerűségből a magyar színház és filmtörténet része. Oly korban élt ő is, amikor ez megtörténhetett. Egyszer már meg kellene írni őszintén, kegyeleti szempontok nélkül a magyar színpad elmúlt hetven évének történetét. Mert túl sok még benne a kibeszéletlenség, a sorsok tönkretételéért meg nem nevezett felelős. Vajon lesz-e, aki neki mer állni ennek a munkának? Mert lassan késő lesz, elfogynak a tanúk. Marad az archívum, de azt már nem lehet kérdezni.
(Hangalbum, Kossuth rádió.)