Köznapló

Augusztus 20., péntek
Ismét képernyőn Floyd, a szakácsakrobata. Nyitott sportkocsit vezet, és bőrkesztyűben fogja a kormányt. Fején simléderes sapka, Toscana felé tart. Úgy tesz, mintha a csomagtartóban vinné spirituszfőzőjét, amelyet ott majd kipakol, és bemutatja, mit főznek arrafelé az olaszok.
Persze ez svindli. A főzőt a tévéstáb viszi. Az pucolja a hagymát, készíti oda a szűz olívaolajat, aprítja kockákra a vaddisznóhúst.
Floyd angol. Olyan ország fia, amelynél fantáziátlanabb konyhájuk talán csak a bozótlakóknak volt Afrikában. Bifsztek, fish and chips, puding és persze tea: reggeli, déli, ötórai – a teafű Indiából érkezik, a belelötykölt tej valamelyik ayrshire-i tehénistállóból.
Javukra szól, hogy pár évtizede felismerték, tenni kéne valamit, és tettek. Kezdték ellesni, mint főznek mások. Azóta jobbakat esznek. Nem volna ezzel baj, de közben újjáéledt bennük a kolonialista. És most ők hirdetik, hogyan kosztoljon a világ.
Például az olaszok.
No, ők láthatóan nem veszik komolyan, mikor Floyd előcsörömpöl ilyen-olyan edényeivel, és főzőcskézni kezd egy toscanai kisváros főterén. Közben viccelődik, nyeldekli a bort, és el van ragadtatva magától.
Néhány olasz megáll, nézi, ráncolja a homlokát. A főzés náluk szent dolog. Már-már nemzeti ügy, nem értik, mire ez a sok hablatyolás. (Aki kételkedik ennek egyszerűségében, üsse fel Lénárd Sándor könyvét, A római konyhát.)
Az a baj, hogy az angolok összekeverik a dolgokat. Pedig ha van hely, ahol nem lehet globalizálósdit játszani, a konyha az. Ami engem illet – s véleményemmel nem állok egyedül –, ha kínai ételt akarok, a kínai szakácsban bízom leginkább. Ha francia kosztra támad gusztusom, egy franciának hiszek. Ha erdélyi vacsorát szeretnék, onnan jöjjön a séf.
Helyettük kik ugrándoznak legtöbbet a képernyőn? Floyd, Jamie, Nigella, a két oldalkocsis némber, a River Cottage pápaszemes embere – kivétel nélkül angolok. S ez elülteti bennem a gyanút, hogy a kultúrákat jó ideje nem értékük szerint rangsorolják. A „kultúra” (az idézőjel nagyon fontos!) pénzkérdés lett. Az erősebb kutya esete…
És ha csak a konyhában volna így. De nem. Az angolok és gyarmatosító hajlam dolgában oly tanulékony jenki testvéreik másban is rátukmálják a gusztusukat a világra. Kiváltképp hit dolgában.
Elcsavarják az olvasó és a néző fejét: „tudományosan igazolt” felfedezéseikkel akarják bizonyítani, hogy Jézussal és Mohameddel minden másként van, mint a hívek eddig képzelték.
Az ő eunuchkórusuk zümmögi a fülünkbe, mi a jó befektetés, melyik az igazi autómárka, melyik politikus rasszista, sőt belénk beszélik még azt is, hogy az Oscar-díj átadása világesemény. Egy frászt!
A látszat parádéja. Egymásnak öltöznek ki, egymást traktálják közhelyekkel, és a tapsuk is egymásnak szól. Többségük vastag bukszás tökfej. Finom cipő, durva gondolkodás. Teli tányér, üres fej. Fenn az ernyő, nincsen kas.
Az üzleti világ biztosan építhet rájuk: nincs senki, akinek könnyebb beadni a látszatot. Például azt, hogy ott főznek a legjobban, ahol egymást érik a Michelin-csillagos vendéglők. Hiába mondja nekik az ember, mennyivel fontosabb, hogy egészségesen és jól főzzenek otthon, fütyülnek rá. Érthető. Az nekik nem üzlet… Meg aztán az elit éttermek szempontjai amúgy is mások.
Olvasom, milyen előétellel kedveskedett vendégeinek egy rokonszenves magyar szakács. Marinált céklacapriccio-ágyra pirított erdei gombákat, salottahagymát és sült fürjmellet helyezett, s az egészet balzsamecettel és bois boudrin szósszal ízesítette…
Parádés. De már bocsánatot kérek, abban az országban, ahol a pincér képtelen egy átlagos vendéglő konyhájából kihozni egy rendes lecsót, nem beszélve olyan „szuperprodukciókról”, mint a rakott kel vagy a rácponty, ott nem sült fürjmellel kell jönni.
Ott a tévé készítsen műsort a főzés alapismereteiről. Mellőzzék a flancot. Zöldbableves. Gombás rántotta. Csirkepörkölt.
Floyd bizonnyal belevaló fickó, becsülöm is, hogy egészen lentről eljutott idáig, de lényegét tekintve mégiscsak gyarmatosító. És amiért én bizony megpöckölném az orrát: a nagyképűség. Könyvében (Floyd főz) egy-egy ételhez ilyesmiket rakat a serpenyőbe: reszelt manchego sajt, serrano sonka, chorizo kolbász. Alapanyag a pálmacukor, ahogy a masalamag, a feketebab-krém, az indiai túró és megannyi könnyen beszerezhető, olcsó matéria – keressük őket a CBA-ban…
Ezért mondom, ne tessék velünk szórakozni!
Minden olyan étel, amelyet egy átlagos (mondjuk úgy: polgári) konyhában nem lehet elkészíteni, csupán arra való, hogy elszomorítsa a balgákat. Akik azért vesztik el a kedvüket, mert nem ezt látták az anyjuktól, nem ezt találják az Ínyesmesterben – azt hiszik, el vannak maradva a világtól.
Nincsenek.
Én például kifejezetten szerencsés fickó vagyok. Apai nagyanyám éppolyan ragyogóan főzött, mint anyám, és kitűnő dolgokat tesz az asztalra a feleségem is. Magyar konyhát vitt és visz mindegyikük. Megtagadjam a főztjüket, amiért a sok főzőbohóc látványosan összekotyvaszt mindent?
Soha.
És akkor még nem szóltam a szegényekről. Akiknek a paprikás krumpli is nagy élmény – főleg, ha jut bele pár karika kolbász. A legolcsóbb fajta. Míg a fentieket írtam, rájuk gondoltam a legtöbbet – nem kis lelkiismeret-furdalással.

Augusztus 23., hétfő
Nem értem. Folyton békefenntartó erőkről olvasok, holott Afganisztánban egy percig sem volt béke – s nem is lesz.
A jenkik tulajdonképpen feladták. Beleöltek 38 milliárd dollárt, s mi az eredmény? Az ország területének hét százalékát képesek ellenőrizni. A többi a táliboké. Akik egyre erősebbek.
Ez csődjelentés.
Jó, de akkor mit keresnek ott a magyar katonák?
Ma ismét meghalt egy közülük. Egy asszony. Normális dolog, hogy egy nő katonaruhát ölt, és golyóálló mellényben jön-megy hazájától hatezer kilométerre, ahol aknára léphet, ahol rálőhetnek minden percben?
Ez a dolog egyik oldala. A másik a szégyen.
Hogy megint részt veszünk valamiben, amit utóbb szívesen kiradíroznánk a történelemkönyvből. Mint Csehszlovákia megszállását 1968-ban. Én nem felejtettem el azt a sokkot.
Mások, úgy látszik, igen.
Hollandia hazarendelte a katonáit. Milyen hátrány érte? Semmilyen.
Gyászolom a katonanőt, de közben háborog a lelkem. Ez a haláleset sem ingatta meg a döntéshozókat.

Augusztus 24., kedd
A Duna Televízió megemlékezett Galgóczi Erzsébetről. Az írónő most lenne nyolcvanéves, de már huszonegy éve halott. Megszenvedte az alulróljöttség minden átkát. Fokozta ezt eltérő nemisége, de leginkább mégis az, hogy a pártállam úgy használta, mint pap a szentségtartót. Néha a magasba emelte, hadd lássa a nép, mire viheti egy parasztivadék.
Sokba került neki az a magasság. Nagyon megszenvedte.
„Tizenkilenc éves koromban első díjat nyertem egy novellámmal. Az írásaim megjelentek. Rákosi hatvanadik születésnapjára én írtam a Szabad Ifjúság ünnepi köszöntőjét névtelenül, és amit írtam, azt őszintén éreztem is.”
Aztán hazament a falujába, s megtudta, hogy az emberek nyomorognak. Írt egy riportot, amiért kegyetlenül meghurcolták.
Évekig nem közölték a novelláit, ám hiába küldték vissza a tizediket, a huszadikat, rendületlenül vallotta: „Ez az ország akkor is az én országom!”
Harmincöt éves koráig presszókban írt – nem volt lakása. Ki állna ki ma hasonlókat? Ötvenhat után fél évig munkanélküli-segélyt kapott: 260 forintot…
Szülei szégyellték, amiért nincs rendes foglalkozása. Szemükben az írás nem volt az. Azt szerették volna, ha a lányuk hazamegy, és tanítónő lesz a falujukban. Csak akkor bocsátották meg az íróságát, amikor jöttek a kitüntetések. A József Attila-díj. A Kossuth-díj. Írtak róla az újságok, a tévé is mutatta.
Regénye, a Vidravas megrázta az irodalmi életet. Olyan ereje volt, mint egy földrengésnek. Amerikában hallott először a MAORT-ügyről és Papp Simonról, a Magyar–Amerikai Olajipari Rt. vezérigazgatójáról. A tudóst 1948-ban letartóztatták szabotázs vádjával, és hat éven át a börtönből kellett irányítania a zalai olajmező kitermeléseit. Még felesége halálát se tudhatta meg. Egy grafológus írta az asszony leveleit, mintha még élne: a tudóst az államvédelem nem engedte zavarni.
Galgóczi azért lett országgyűlési képviselő, hogy hozzáférhessen az ügy aktáihoz. Erre és Kossuth-díjára való tekintettel bejutott a Belügyminisztérium levéltárába is. (Ott lelt rá, mit mondott Berija 1953-ban Rákosinak, mikor leváltották a kormány éléről: „Tudjuk, hogy Magyarországon uralkodott török szultán, Habsburg császár, tatár kán és lengyel fejedelem, de azt még nem, hogy zsidó király lett volna. Maga, úgy látszik, az akar lenni. Vegye tudomásul, ezt sohasem fogjuk megengedni magának.”)
Miért kavart a Vidravas akkora vihart? Mert hiába telt el harminc év, sokak elevenébe vágott. Egy adalék: a könyv szaklektora egy ávós ezredes volt – ő irányította a MAORT-per vizsgálatát is. Oldalakat húzott, így aztán a regény teljes szöveggel csak 1998-ban jelenhetett meg.
Galgóczi próbált valamit törleszteni abból az adósságból, amelyet a magyar irodalom – ellentétben az oroszok, a lengyelek és a csehek irodalmával – addig felhalmozott. Sok évet elvett az életéből, az adósság azóta mégis tovább nőtt.
Az írónő egy konferenciára együtt utazott Nádassal és Esterházyval. Át kellett szállniuk egy repülőtéren. Az órák lassan teltek, rájuk ült a csend. Galgóczi törte meg: „Könnyű maguknak. Maguk költők” – mondta minden bevezetés nélkül.
Pedig mondhatta volna azt is: „Könnyű maguknak. Maguk úri fiúk…” Miért nem mondta? Eszébe jutott talán, hogy ő csak egy parasztlány, akinek a grófok előtt a történelem során mindig fejet kellett hajtani? Ahogy utóbb a zsidó bérlő előtt is. Micsoda mély szakadék tátongott köztük és közte ott, abban az egyetlen percben! Mennyi seb fakadt fel anélkül, hogy a másik kettőnek fogalma lett volna róla!
Esterházy és Nádas könyvei ott vannak a kirakatokban, de ki olvassa ma Galgóczi írásait? Szinte senki. Túlléptek rajta.
Ménfőcsanakon 1989-ben a magyar irodalom lelkiismeretét temették el. Azóta a próza nagy része csak divat. Óvatoskodás. Elefántcsonttorony és langyos együgyűség. Meg még valami. Fejős Évát ma éppúgy íróként emlegetik, mint Galgóczi Erzsébetet.