Köznapló

Szeptember 9., csütörtök
Amerre nézek, hirdetmények. Itt forgatókönyvírást oktat a nyilvánosság farkasfogú bajnoka, ott költőket képez több neves és névtelen költő, egy másik plakáton médiaismereteket ígér a hajdani ifjú kommunista.
Nem értem. Illetve addig értem, hogy a tanfolyamokért fizetni kell, és az oktatók szeretnének új télikabátot venni, Bécsbe utazni vagy verseskötetüket kiadni. Ez világos. Annál homályosabb a remény, amelyet táplálnak.
Lehet író valakiből, ha előtte nem élt? Márai is erről elmélkedik egyik regényében (Vendégjáték Bolzanóban): „Élni akarok, hogy egyszer írni tudjak. Ez nagyon sokba kerül. Mindent meg kell néznem… Mindent el kell költenem arra, hogy egyszer írni tudjak. Az életet és mindent, amit az élet ad. Drága mulatság írni…” Züllött barátja, Balbi a monológ után rákérdez: jó, jó, de mikor akar írni? A végén. A legvégén…
A tanfolyamra iratkozók még csak az elején vannak életüknek. Tudnak-e valamiről írni, ha se magukat, se az „életet” nem ismerik? Dehogy akarok én lebeszélni bárkit is! Csak a magam példájával érvelek. Kezdettől azt éreztem, bár voltak sikereim, pályatévesztett vagyok. Életem sorsdöntő kérdéséről azzal odáztam el a választ, hogy átléptem egy szerkesztőség küszöbét.
Ma már tudom, egy asztalos hasznosabb, függetlenebb nálamnál. Hogy egy jó ágyat készíteni: műalkotás, hisz abban születnek és halnak az újak s a régiek. Mellette a legjobb tárca és a legokosabb publicisztika is csak egy napra szól. Másnap jön a következő.
Írónak lenni még nehezebb. Egy festő meglesheti, hány néző áll meg a kiállításon a képei előtt – de mit tud az író olvasóiról? Könyvét megveszik, rendben. És utána? Ha elolvassák, megértik-e? És úgy értik-e, ahogyan az írás óráiban szerette volna? Nehéz, nagyon nehéz.
Gondolják meg százszor, mielőtt befizetik a tandíjat!

Szeptember 10., péntek
Régen tudjuk, hogy egy bolond százat csinál. Az viszont számomra is új, hogy egy őrült hibbanttá tehet száz egész normális agyat.
Arról a floridai tiszteletesről beszélek, aki a Korán égetésére buzdított. Nagy volt a riadalom, mi lesz az amerikai katonákkal a Közel-Keleten, ha a pap tényleg máglyát rak a muzulmánok szent könyveiből. Amire a válaszom: minek mentek oda? Megérdemlik, amit netán elszenvednek.
Az ottaniak élete tönkrement az ő aljasságaik miatt. Egy ausztrál honlap nemrég nyilvánosságra hozta a gyarmatosítók rémtetteit. Az emberkínzásokat. A nők megerőszakolását. A múzeumok kifosztását.
Úgyhogy féljenek csak!
De nem akarok eltérni a tárgytól.
A floridai pap megőrjített száz eddig normálisnak tűnő agyat. Néhányan közülük a magyar médiát erősítik. Zászlótartójuk Miklós Gábor, aki pár napja olvasóit a Népszabadságban e mondatokkal traktálta: „…bármiféle könyvégetés igen gyorsan akár emberek elégetéséhez is vezethet. Az emberiség történelme sok bizonyítékot tud erre. A XX. századból különösen. Könyvégetés és fasizmus jegyesek.”
Helyben vagyunk. Ismét színre lépett a hisztériabrigád.
Nem tudom, Miklós úr hol járt iskolába, én már nyolcadikosként tudtam könyvégetésekről kitűnő magyartanárnőm, másrészt apám egyik kései hazatérése jóvoltából. A tanárnő az alexandriai könyvtár felgyújtásáról mesélt, míg apám arról a könyvhegyről, mely iskolája udvarán tornyosult. Losonczi Géza elrendelte – igen, az ötvenhatos mártír, aki 1949-ben Révai József helyettese volt az oktatásügy élén –: ki kell selejtezni az iskolák könyvtárából a „reakciós” könyveket.
Szóltam már arról, hogy könyvtáramban vannak azok a munkák, amelyeket másnap reggel vittek volna a papírmalomba bezúzni, ám apám – bátrabb kollégáival – kimentett néhány bőröndnyit. A pecsét jelzi, honnan valók: „Az I. sz. állami polgári leányiskola tantestületi könyvtára, Újpest.”
A „selejtek” közt volt Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben 1893-as kiadásából három kötet, Berzsenyi összes versei 1846-ból, a Magyar Történelmi Társulat 1940-es kiadású Erdély-kötete parádés térképekkel és elsőrangú képanyaggal (nemrég 22 ezer forintért láttam egy antikváriumban).
Miklós úr sosem hallott ezekről a „könyvégetésekről”? Vagy a kolostorok könyvtárainak megsemmisítéséről a negyvenes évek végén? A nemesi kastélyok bibliotékáinak kifosztásáról a második világháború alatt?
Én annak idején riporterként jártam az országot, nem üldögéltem a fővárosi szerkesztőség kényelmében, hogy ott fundáljam ki, mire van szüksége az olvasónak, és mire nem. Így tudtam meg, hogy a Lónyaiak kastélyából szétszórta a könyvtárt a parasztpárt által fölhergelt „nép”. Volt köztük egy XVIII. századi emlékirat. Ennek lapjaiba törölte borotváját a derék borbély, amikor már túl sok volt rajta a hab…
Persze értem én: ez nem kimondott könyvégetés.
De rendben, kinek-kinek más irányba „hord” a szeme, a füle, s ha Miklós úré a fasizmus felé hord – legyen. De ha már könyvégetésről beszélünk, elárulom: mi ebben jobbak voltunk, mint a németek. Apanázst kap talán a szerkesztő úr tőlük, hogy mégis őket favorizálja?
Alig 25-30 ezer könyv került Berlinben máglyára, míg nálunk 1944 júniusában 447 625 könyvre várt bezúzás. Zsidónak tartott szerzők munkáira: Thomas Mann, Ernest Hemingway, Jack London, Maxim Gorkij, Erich Kästner, Upton Sinclair, Vlagyimir Majakovszkij, Bertolt Brecht, akiknek nem volt vérségi közük a zsidókhoz, de a bezúzok azt mondták, van.
Ha én Miklós úr helyében lennék, aki nyilván érzékeny lélek, tényekre támaszkodnék. Nem vetnék az olvasók elé hanyag és buta mondatokat, mert egyszer azt találná valaki mondani, hogy lenézi őket. Azt hiszi, hogy ostobák. Vagy ha kiejti a szót: „fasizmus”, reszketni kezd a térdük.
A másik hisztériakeltő bajnok Andrassew Iván a Népszava színeiben. Ő egy másik hibbantat, egy Pozsonyi Ádám nevűt idézgetett, aki felszólított a Demokratában minden jó magyart, alakítsanak brigádot, és selejtezzék ki a balliberális oldal úgymond „kártékony” könyveit. (Ez egyébként nem új, a románok művelték szerte Európában és Amerikában: „selejtezték” a könyvtárakból róluk szóló magyar műveket.)
Én nem adnék ki ilyen felhívást, pedig van egy-két nő írócska és politikailektűr-gyártó, akiket szívesen lerámolnék a könyvtárak polcairól, ám nem volnék hiteles. Az orosz irodalom szerzői közt virít szobámban Fagyajevtől Az Ifjú Gárda, Ázsájev sztálinista opusa, a Távol Moszkvától, majd mellette Tumunovtól a Felébredt a sztyep, s így tovább Katajeven át (aki jó író volt) egészen Gladkovig (aki rossz).
Biztos ezért él bennem türelem a rossz könyvek szerzői iránt: mindben találni pár mondatot, amiért érdemes kézbe venni őket. Kedvem volna párat kölcsönadni Andrassew úrnak, aki szokása szerint mindig máson kéri számon, amit magán kéne, s mások mellé állít mércét, pedig többre jutna, ha a maga tökéletesítésén munkálkodna. A gondolatirtó gárdisták pusztítása ellen úgy óvjuk meg a könyveket, írja, hogy „bármi történik, ne legyenek erkölcsi gátlásaink”.
Na persze… A hisztériakeltőknek sosem volt.
Az Andrassewnél nagyságrenddel fénylőbb koponyáknak sem, amilyen Gábor György. Pedig biztosra vettem, hogy képtelen elragadtatni magát. Tévedtem.
A zsidó vallástörténész, a Scheiber Sándor-díj kitüntetettje a Népszava felkérésére esszét írt Könyvek pusztítói címmel. Önkényesen emeltem ki írásából néhány mondatot. Oka az indulat, amellyel Gábor az alábbi mondatokat gyúrta egybe:
„A barbárok itt tülekednek, itt zajonganak, s könyveinkre fáj a foguk. Tévednek, ha azt hiszik, hogy csak Esterházy és Nádas, Kertész és Spiró, Kornis és Parti Nagy, Heller Ágnes és Komoróczky munkáit kell elpusztítaniuk. A szorgoskodást már Homérosszal és Platónnal kell elkezdeniük, folytatva Dantéval és Shakespeare-rel, Descartes-tal és Diderot-val, Kanttal és Hegellel, Goethével és Tolsztojjal, Arannyal és Babitscsal, Adyval és József Attilával. A sor úgyszólván bevégezetlen. Nagy munka vár rájuk, aligha lazsálhatnak.”
Így hergeli magát a filozófus-vallástörténész.
Kinek címezte a fenti sorokat? Ha nekem vagy azoknak, akik hozzám hasonlóan nézik az eget és a földet, kikacagom, s ezen Gábor úr nem csodálkozhat. Ha viszont az írástudatlanoknak fogalmazta, a cél mellé lőtt. Azok nem olvasnak Gábor Györgyöt.
Pikáns, ahogyan a szerző birtokviszonyt létesít a magyar irodalom neki tetsző íróival, és tudtunkra adja, hogy azok könyvei hozzájuk tartoznak. (Ezt mondta pár éve Karsai László kirekesztésnek.) Kikre gondolt, mikor egymás mellé igazította ezt a négy szót: „könyveinkre fáj a foguk”? Kiké volnának azok a könyvek, Gábor úr?
Választása prózából a jelen, költészetből a múlt – különös. Listájáról pár név hiányzik. Krúdyt nyilván dzsentri származása, Móriczot ’19-es naplója szorította ki a körből, melyhez csak bizonyos svádával tartozhat valaki, s ez a sváda – mely nem azonos a tehetséggel – Kornis Mihályt emeli magasabbra. Felőlem… De gustibus non est disputandum.
Azért föltennék egy kérdést. Lehet nemesebb célja a filozófiának annál, hogy élni tanít? Magam felelek: más lehet, nemesebb aligha. Kívánom, Gábor úr, hogy csendesítse meg a lelkét, és ne szortírozza könyveinket a polcon. Olyan szobában, ahol az olvasó tiszta szívvel üt fel egy kötet verset vagy egy regényt, ott megférnek egymással a szerzők, ha egykor át is mentek az utca túloldalára, nehogy köszönniük kelljen egymásnak.
Hogy próbáljam útját állni e módszer általánosodásának, én köszönök. Minden jót önnek! Isten vezesse lépéseit!

Szeptember 14., kedd
A hét végén az Újpest futballistái hatost lőttek a Fradinak a Megyeri úton. A szurkolónak nevezett állatfaj elitje már a meccs alatt tört-zúzott, egy fiatal fiút megkéseltek, s hogy befejezzék, amit elkezdtek, a metrókocsikon is szétvertek mindent, ami a kezük ügyébe akadt.
Csaknem ugyanakkor a török kosárlabda-válogatott legyőzte Szerbiát az isztambuli világbajnokságon, s történetében először döntőbe jutott. Azok a törökök, akik húsz éve még szögletes labdával hajigáltak kosárra. (Már az is elgondolkodtató, hogy ők kapták a rendezés jogát. Nemzetközi szintű pályákat mi még futballban is alig tudunk összebarkácsolni.)
Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni mindebből, de annyit hozzáfűznék, hogy ennek a – magyarok szerint – barbár nációnak (hisz egy iszlám országot csak barbárok lakhatnak bizonyos vezércikkíróink szerint) erős a gazdasága, a hadserege, a kultúrája, s nem mellékes tán az sem, hogy a török emberek kedvesek, udvariasak.
Hogyan jutottak idáig? Úgy, hogy becsületesen dolgoztak. Csak a pályán trükköztek, s nem küldöztek Brüsszelbe éveken át hamis államháztartási adatokat. Ennek issza levét bukszánk, hírünk és a mecscsek eredménye. Nem beszélve a metrókocsik berendezéséről.